Józan ész, hideg fej

„Ha most konkrétabban a legújabb könyvéről, a Ráklépésben címűről beszélünk, az az érzésem, hogy ez a műve  a fejfájás igazi forrása lehetett.

Az biztos, hogy a Ráklépésben  talán a legnehezebb anyag amivel valaha foglalkoztam és amit évekig, sőt évtizedekig cipeltem magammal, amíg írásmű lett belőle. Az is igaz, hogy ez a rettenetesen nagy és nehéz anyag mérhetetlenül kifárasztott. Pedig amikor hozzákezdtem, valami vidámabbat akartam létrehozni éppen. Ezért meg is szakítottam a súlyos munkát azzal, hogy egy másik foglalkozásomat elővéve agyagból táncoló párokat formáztam. Ezek mellé litográfiákat is készítettem, valamint versikéket a táncról, amit ugyancsak régesrég óta imádok. Így aztán a következő kötetem ebből a háromféle dologból áll össze, és a táncról, a szerelemről, a fejenállásról, a mozgásról szól, amellyel tudatosan könnyíteni  igyekeztem ezen a nehézsúlyú birkózáson, amit a Ráklépésben okozott.

A Ráklépésben című könyvéről úgy beszél, mintha valamiféle kényszer szülte volna. Mióta gondolkodott azon, hogy ezt a témát föl kéne dolgoznia? A Kutyaévek című könyvében, ha jól emlékszem, már említést tett a Gustloff hajó történetéről, de abból még nem sokat tudtunk meg az elüldözött németekről.

Igen, nagyon nagyon régóta foglalkoztat engem ez a történet, de a Kutyaévekben, sőt a Bádogdobban csak említést teszek Tulla Pokrief  történetéről és az elsüllyesztett hajó tragédiájáról. Később aztán a Rättin (Patkánynő) című művemben egy másik hajónaszádról írtam, amelyet négy nappal a  háború befejezése előtt  süllyesztettek el véletlenül a brit  légierő bombái, és amelyen 7 ezren haltak meg. A Gutsloff is ebben az összefüggésben szerepelt abban a könyvemben, de látja azóta "forrt bennem ez a leves". Csak tudja, valahogy nem találtam meg az irodalmi hangnemet ehhez a történethez. Nem akartam riportázsként felhasználni azt amit megtudtam, és hosszú ideig tanácstalan voltam. Aztán valami egészen más megoldáshoz folyamodtam. Tulla Pokrief fiktív főszereplőt, aki a Kutyaévek-ben 16-17 éves volt, most mint hetvenéves túlélő nagymamát  állítottam a középpontba. Így egy regényszerű történettel sikerült megoldanom az egész problémát, mert a fikció és az igaz történet végülis jól kiegészíti egymást.

Gondolom, nagy megkönnyebbülést jelenthetett, amikor végre elkészült ezzel a –szinte vezeklésnek tűnő – munkával. Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy egyre több kérdést tett fel saját magának, ahogy előrehaladt az írással. Miféle kérdéseket?

Én régóta úgy éreztem, hogy adós vagyok ezzel a történettel. Azok az író, akik az én generációmhoz sorolhatók, a második világháború után mindenek előtt azokkal a bűntényekkel találták szembe magukat, amelyeket a németek követtek el az emberiséggel szemben. Ez óriási munka volt, nagyon nagyon sok időt vett igénybe. Így aztán valahogy nem jutott idő arra, hogy a németek elleni bűntények is a feldolgozandó témák közé kerüljenek. Ez a bombaháborúra legalább annyira vonatkozik, mint a menekülő és kiutasított német lakosságra. A háború végén 12 millióra rúgott a kitelepített németek száma. Az én családom is közéjük tartozott, őket Gdanskból űzték el a háború után. Anyámtól és még sok más ismerőstől hallottam a szörnyűségekről, amelyek a kitelepítéseket övezték, de igazán nyíltan soha sem beszélt senki az ő borzalmas szenvedéseikről. Ezért aztán úgy éreztem, hogy – ha már író lettem – kutya kötelességem megírni azt, amit erről a szörnyűségről tudni kell.  Aztán volt még valami, ami motivált. Mégpedig az, hogy szerettem volna megelőzni a  szélsőjobbot, akik már  tettek lépéseket – legalábbis az interneten -  arra, hogy  hamisan feltüntetve a történet hátterét, ezzel mégiscsak tematizálják a közvéleményt. Bizonyára ismerősen hangzik az ilyesmi, hiszen, ha jól tudom, Magyarországon jól kialakult gyakorlatuk van az ehhez hasonló akcióknak.

Ugyanakkor bizonyára nem lehetett könnyű ebből a nézőpontból szemlélni a német történelmet abban az országban, ahol a »bűnös nép« fogalma ennyire beleivódott a mindennapokba.

Érdekes módon nem tapasztaltam igazi felháborodást, vagy elutasítást. Voltak persze, akiket zavart, hogy ilyen őszintén vizsgálom a múltat, de azt végülis mindenki elfogadta, hogy akik a Gustloff nevű hajón elpusztultak, tekintet nélkül arra, hogy bűnösök voltak-e, vagy áldozatok, ugyanúgy sújtotta a rettenetes halál.”

(A hétfő reggel elhunyt Günter Grass emlékére.)