A közlemény szerint a döntés szempontjából a bíróság számára kiemelten fontos a népirtás jogi meghatározása, amely nem pusztán egy embercsoport egészének vagy részének meggyilkolását, elpusztítását jelenti. Ahhoz, hogy ezt a bíróság népirtásnak minősíthesse, megdönthetetlenül bizonyítani kell, hogy a megvádolt célja, szándéka kifejezetten az adott nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösség megsemmisítése. Ha ez bizonyított, akkor egyébként az is népirtás, ha olyan életkörülmények közé kényszerítik őket, amelyek a csoport fizikai megsemmisülését okozzák, olyan intézkedések születnek, amelyek megakadályozzák a szüléseket a csoportban, vagy a népcsoport gyermekeit erővel elszakítják a közösségtől.
A bíróság megállapítása szerint ahhoz nem fér kétség, hogy mind a horvát területek szerb megszállása, mint a Vihar hadművelet idején történtek olyan bűncselekmények, gyilkosságok, amelyek alapján azokat népirtásnak lehetne nevezni, ám sem Szerbia, sem Horvátország esetében nem látta bizonyítottnak a népirtásra vonatkozó szándékot.
A horvátok ellen elkövetett bűncselekmények célja a bíróság szerint úgy tűnik, nem fizikai megsemmisítésük volt, hanem erőszakos elűzésük, az, hogy az ott élő horvátok minél nagyobb arányban hagyják el a megszállt területeket.
A szerbek által benyújtott ellenkeresetről a bíróság azt mondta ki, hogy a Franjo Tudjman akkori horvát elnök vezette brioni találkozón elhangzottak átirata – melyet legfőbb bizonyítékként csatolt Szerbia – nem bizonyítja kellő mértékben a népirtásra vonatkozó szándékot, és bár a Vihar hadművelet idején valóban történtek a népirtás definíciójának megfelelő gyilkosságok, azok mértéke nem bizonyítja a szándékot.
Az 1995-ös hadművelet során a horvát csapatok visszafoglalták a szerbek által megszállt nyugat-horvátországi területeket, de közben kétezer szerb civilt megöltek, elűzték a szerb lakosokat, és több szerb falut felgyújtottak.