Vártunk-vártunk, közben fáztunk, mert nekünk jutott a leghidegebb vidék, dógoztunk látástól vakulásig, mert ilyen vidéken a jégvirágon kívül alig terem meg valami. Közben évről évre csak fogyatkozunk, elég vót, ebből már legyen elég.
Mert hiába ülünk itt, üszküpülünk, hogy legyen valahogy, mert úgyis megesznek minket, mert senki minket nem szeret, csak mi magunkat. Ha itt maradunk, elfogyunk lassan, mint a gyertyaszál, elporlunk lassan, mint a szikla.
Végre egyszer vegyük kezünkbe mi a mi sorsunkat, végre egyszer legyen eszünk, met eddig nem vót, ezt nem kellett vóna hagyni, mi nem es hagytuk, de nem hagyták, hogy mi ne hagyjuk.
Mennyünk el innen!
Ez erőssen meredekül hangzik, de végre egyszer ne berzenkedjünk, de vitézkedjünk, ne mártírkodjunk, hallgassunk az eszünkre, mennyünk el. Tanuljunk a történelem keserves tapasztalataiból, és ezúttal másképp válasszunk hazát.