„Ön hogy éli meg az időskort?
Nehéz. Arról szól, hogy megeméssze az ember, ami vele történt, és próbálja jóvátenni a hibáit. Az ember fiatalon nagyon öntelt és hiú tud lenni, akár bevallja, akár nem. Olyan rossz tulajdonságok ezek, amik nélkülözhetetlenek. Akiből hiányzik a hiúság, semmire nem megy a pályáján. Az ördög hátán ülünk, és próbáljuk arra vinni, amerre mi akarjuk. De eljön az a pont, amikor le kell szállni az ördög hátáról, különben egy tévedés rabjaként hal meg az ember.
A Kossuth-nagydíjjal járó pénzjutalom jelentős részét olyan írók díjazására szánja, akik a magyar irodalom spirituális hagyományát folytatják. Miért tartja ilyen fontosnak ezt a hagyományt?
Ha nem jön rá az ember, mit kezdjen a sorsával, szép lassan fel fogja élni a földet, a levegőt. Nem tudjuk, miért történt a teremtés, de valami okának kellett lennie, ami az egész világegyetemet befolyásolja. Én az életemet tettem erre. Kell, hogy oka, értelme, célja legyen az egésznek. Ezt akartam közölni azzal, amit írtam. Ha ez nincs, minek írunk? A díjat legfeljebb háromévente tervezem kiadni. Nincs olyan sok író, aki ezt a spirituális hagyományt képviselné a magyar irodalomban. A díjalapításon egyébként sokan csodálkoztak, mert tudják, hogy nem krőzusok a gyermekeim és az unokáim sem. A lányom egy óvodát vezet, az egyik unokám egy súlyos baleset következményeit viseli. A fiam vidéken színész. Ott is van két frissen végzett gyerek, akiknek még nem sikerült elhelyezkedni. Volna helye a pénznek. (...)
Mit jelent egyáltalán a spirituális irodalom?
Ez nem irodalmi irányzat, hanem filozófia. Van olyan irodalom, ami tagadja a transzcendenst, és ebből nagyon jó műveket tud létrehozni. És olyan is, amely tiszta, szép, nemes ideákat fordít irodalomba, roppantul közhelyesen. Én olyan szerzőkre gondolok, akik igazán a lét kérdéseivel tudnak foglalkozni, egyéni erővel és megszenvedettséggel, műveikből az derül ki, hogy a világ alapvetően szellemi képződmény. Weöres, Hamvas egy-egy gondolatában minden benne van. Óriási szellemi felfedezés például Hamvasnak az a mondata, hogy »az írás a halálkészültség magasabb foka«, vagy Weöresnek az a sora, hogy »alattad a föld, feletted az ég, benned a létra«. Vagy ott van Kodolányi, akit ma sem úgy ismerünk, ahogy kellene. A paraszti világ naturalista ábrázolójaként tekintünk rá, nem Az égő csipkebokor vagy a legkiválóbb spirituális regény, a Vízöntő szerzőjére. Várkonyi Nándor műveibe elég csak belenézni, hogy észrevegyük, mennyire másképp látja a világot. Nem a matériából indul ki. Nehéz ezt megfogalmazni, és óriási félreértésekre adhat alkalmat. A világirodalomban nagyon határozottan, de sosem tömegeket megmozgatva van jelen ez a vonulat. Shakespeare például óriási beavatott volt. A Macbeth egy beavatási dráma: a gonosz betartja azt a jót, amit ígért, de ebből tragédia lesz. Az ilyen szellemi megfigyelések néha kiváló művekből is hiányoznak. Esztétikai erő nélkül viszont ez a szellemiség sem érvényes. Ha tizenöt éven belül egyszer sem tudja majd a kuratórium odaítélni a díjat, akkor lehet, hogy tévedtem, és senki nem folytatja Magyarországon ezt a hagyományt. Ez azonban nemcsak a magyarság, hanem a létező világ tragédiája is lenne.”
