„Az etikai témák egyike a háború kérdését boncolgatja, mely az orosz-ukrán konfliktushelyzet miatt még itt lóg a levegőben. Mihez kezdjen egy keresztény magával a háborúval? Biblikus dolog fegyvert ragadni, vagy minden áron a békés megoldásokra kell törekednünk? (...)
Kétségtelen, hogy maga a Biblia nem háborúellenes. Ám ez nem jelenti azt sem, hogy háborúpárti lenne. Az erőszak nem örömteli, de biblikus. Nem kívánok most elmélyedni az Ószövetség véres történeteiben (ezt éppen eleget teszik a kereszténység kritikusai), egy érzésem szerint fontos aspektusra azonban szeretnék rámutatni az erőszakkal kapcsolatban. Mégpedig arra, hogy az Újszövetség világában az állam jogrendet fenntartó tevékenysége elismertnek számított. A hatalom jó okkal viseli a fegyvert, ezen az okon pedig Isten jóváhagyása nyugszik. A fegyvert viselő állam alapvetően helyesen jár el, amikor akár erőszak árán is védelmezi a fennálló rendet – ebben implicit módon a háború lehetősége is benne rejlik. Természetesen mindannyian tudunk kivételekről, amikor az állam visszaél saját hatalmával, és egyfajta erőszakszervezetként olyanokat is büntet, akiket nem kellene. A diktatúra az diktatúra – itt és most azonban a normális üzemmenetről beszélünk. A visszaélések és a rossz történelmi tapasztalatok sem csorbítják az állam jogát, hogy lehetőségeivel helyesen élhessen.
Amire szerettem volna rámutatni, hogy az elvtelen és egyoldalú pacifizmus, mely a háború minden formája ellen fellép, valójában ezt az Istentől származó jogrendet is elveti, aminek fenntartásában azonban maga Isten érdekeltnek tűnik. A korábban már említett metafizikai alapállás, vagyis az ember bűnös természete azonban sok esetben nem teszi lehetővé, hogy ezt a jogrendet erőszak és konfliktus nélkül megvédjük, ami a helyzetet dilemmához vezetheti: keresztényként elhatárolódjunk az ilyesféle erőszaktól vagy támogassuk azt? Lázadjunk az állami erőszak ellen vagy mellé álljunk?
Mielőtt valaki félreértené, nem vagyok az az alkat, akinek viszket a keze a ravaszon. Gyűlölöm, utálom a fizikai erőszakot, teológusként csak a szám és billentyűzetem jár, de közben a légynek sem tudnék ártani. Nem vagyok ugyan pacifista, de tiszta szívből a béke pártját fogom, és képes vagyok még a Biblia erőszakos narratíváin is fennakadni. Elárulom, az ukrán-orosz válságban én az amerikai szépségkirálynők oldalán állok, akik elérzékenyülve rebegik mikrofonba a »világbéke« édeskés szavát. Nálam csak az utolsó utáni megoldás lehet egy háború.
Minden érzelmi felindulásom ellenére ugyanakkor naiv gondolatnak tartom az utópisztikus elképzelést, hogy az emberi erőfeszítések igazi békét hozhatnak. Ez még akkor is igaz, ha konfliktusos és romlott természetünk ellenére egyébként szeretjük a nyugalmat. Vannak helyzetek, amikor helyes lemondanunk a konfrontálódásról, de nem csak ilyen helyzetek léteznek. Különösen, ha ez a lemondás végül sokkal nagyobb problémához vezet. Nagy pofonok előbb-utóbb elcsattannak – nem lehet másképp.”