Híd vagy határ?

„»Magára vette szennyes ruhámat / Így békíté meg Istent, Atyámat« – Ha nem lennék keresztyén, hívő ember, lehet, hogy problémát okozna számomra e mondat megfejtése. A szennyes ruha felöltözése talán még érthető, de az nem derül ki, kicsoda veszi fel a ruháimat. És hogy az átöltözésnek miért egyenes következménye Isten megbékítése (akiről nem is tudom, miért haragszik), az már nehezen fejthető fel. Talán így gondolkoznék, ha nem tudnám, mire utalnak ezek a szavak, talán nem. Régóta érdekel a kérdés: hogyan érti egy nem keresztyén ember azt a különleges nyelvet, amit istentiszteleteken, hittanórákon vagy egyéb egyházhoz kötődő alkalmakon használunk? A nem hívő nézőpont már régóta nem az enyém, ezért nehéz maradéktalanul belehelyezkedni. Így írásommal nem megoldásokat keresek elsősorban, inkább az a célom, hogy pár pillanatra elgondolkodjunk valamin, ami magától értetődőnek tűnik.

A »hogyan értik?«-kel szoros összefüggésben áll a »hogyan beszélünk?« problémája. Nyelvi nehézségekkel kapcsolatban könyvtárnyi irodalmat találni; különösen a XX. századi teológiában vált kardinális kérdéssé a nyelvhasználat, a »hogyan lehetséges Istenről beszélni« kérdése. Ezzel is szembe kell néznünk akkor, amikor felvetjük a megértés problémáját, hiszen ahhoz, hogy megértsenek bennünket, nekünk is érthetően kell szólnunk, de hogyan fogalmazzunk érthetően, ha mi sem értjük, amiről, Akiről beszélünk? Fogódzókat kell találnunk. Ilyen fogódzók lesznek a metafora, az analógia vagy a szimbólum, hogy csak néhányat emeljek ki az Istenről szóló beszéd lehetőségei közül. Számos olyan dologról kell beszélnünk keresztyén emberként, amit nem vagy csak töredékesen értünk: milyen az Isten? Mit jelentenek a sákramentumok? Kicsoda a Szentlélek? Mivel ezekre a kérdésekre nem tudunk egzakt válaszokat adni, ezért születnek a következő szimbolikus-metaforikus kifejezések: Isten az Atya; a bor Krisztus vére; a Szentlélek lobogó láng.”