Johanna és Emilie – Az első zsidó-keresztény női egyesület

„Johanna Goldschmidt (1806–1884), 8 gyermekes anya, a hamburgi reformzsidósághoz tartozott. (...)1847-ben jelent meg Rebeka és Amália. Levelezés egy izraelita nő és egy nemes hölgy között korunk és életünk kérdéseiről című regénye. (…) A regény nemcsak olvasmányos, de tanulságos is: az előszóban a szerző írt a zsidó nők hátrányos helyzetéről és egzisztenciális félelmeiről, és ismert igaz barátságokat is a zsidók és a keresztények között.

A regénybeli egyesület tagjai ismeretterjesztő előadásokon vettek részt, és különböző kérdéseket vitattak meg. Ebben a formában a nők felfedezhették és fejleszthették gyakran elhanyagolt értelmi képességeiket, és átléphették a vallási korlátokat. Ha idővel sikerül elérni, hogy az egyesületben senkit nem foglalkoztat, mely felekezethez tartozik az új érdeklődő, akkor ez lesz a hit leggyönyörűbb győzelme, mert a másik emberben csak egy testvért látnánk – így nyilatkozott regényében Johanna Goldschmidt a felekezeti határok nélküli együttműködésről.

A nő közéleti szerepéről azt vallotta, hogy ne csak az érzelmekre hallgasson, hanem álljon a szív és az ész logikája között. Egy nő ereje éppen abban van, hogy a kettőt harmonizálhatja. Hangoztatta, hogy a nő legfontosabb működési tere az otthon és a család, de ez nem jelentette azt, hogy teljesen ki kell vonnia magát a közéletből, hiszen okosan hathatnak a nők azokra, akiktől a politikai döntések függnek.

A regény megjelenése után egy évvel, 1848-ban Hamburgban megalakult a Szociális Nőegylet, amelyben nyolc zsidó és nyolc keresztény nő jött össze. Emilie Wüstenfeld (1817–1874) volt a keresztény nők egyik vezetője. Közös álmuk ezzel megvalósult: egy olyan társaság, amelyben a különböző vallású és társadalmi helyzetű nők megismerik egymás életkörülményeit, és a társadalom jobbítása érdekében felülkerekednek a különbségeken. A katolikus városi kisebbség égisze alatt megalakított női egyesület szigorúan kerülte a vallási témákat, céljuk a polgárok közötti kulturális és szociális kapcsolattartás volt. Nem törekedtek a más felekezetűek beolvasztására, kölcsönös szeretettel és előzékenységgel a kezdeti vallási idegenkedést sikerült legyőzniük. Egymás szokásaira odafigyeltek: például az egyesületi ülések soha sem estek péntek esti vagy szombati órákra. Ám a zsidó nők részéről mégis tapasztalható volt egy bizonyos távolságtartás, nem voltak hajlandók hivatalosan csatlakozni a német katolikusokat támogató női egyesülethez, amelynek keretében működtek.”