Betlehemi zarándoklat

„Gyermekkoromban karácsony előtt édesanyám mindig küldött valami kóstolót a városi rokonoknak. A szerteágazó rokonsághoz mi, nagyobb gyerekek vittük el a pakkot vonattal, busszal. Olykor egy egész nap ráment. Sokszor dohogtam a feladat miatt. De ma már értem, hogy gyermeki szinten ez is csak afféle betlehemi zarándoklat volt: nem az számított, hogy meddig tart az út, hogy kedvemre való-e a rázatás és a törődés, hanem hogy a rokoni, baráti kapcsolatok megerősödjenek. Nem az számított, hogy közeledik-e az ünnep, hanem hogy én közeledem-e az ünnephez. Hogy az ünnepre én is mint a család reprezentánsa elvigyem szeretetemet.

Adventi közhely: nagy a sürgés-forgás, jövés-menés. Már ahogy mondom, szinte látom sokak arcán a tartózkodó kedvtelenséget, és hallom: de én aztán nem, én ebből inkább kimaradok. Mégis arra buzdítok mindenkit, hogy azt a néhány vagy éppen egyetlen utat, melyet annyi ideje halogat talán, tegye most meg: szülőkig, testvérekig, barátokig, azokig, akik régóta várnak erre. Az út vége az együttlét, az odaérkezés: és ez a lényeg. Ez rejti az áldást. Mert bármennyit sürgünk-forgunk, jövünk-megyünk, lótunk-futunk, e nélkül, vagyis a mieink nélkül nem tudunk a rosszkedvből, békétlenségből eljutni az örömhöz és a szeretet teljességéhez. Meddig tartott az út? Egy hónapig? Tíz napig? Már nem is kérdés. Elindultak, és megérkeztek.”