Ökumené – Akadálya-e az egységnek a különbözőség?

„A keresztény teológia már a kezdetektől különbséget tesz földi és mennyei egyház között. A különbség nem pusztán abban áll, hogy a földi egyház tagjai még itt élnek velünk, a mennyeié pedig már Krisztusnál. Van ennek más értelme is. Amikor a kereszténység államvallássá lett, emberek tömegei kezdtek csatlakozni az egyházhoz, olyanok is, akiket nem a Krisztusban való hit, hanem egyéb érdekek vezettek. Egyháztagokká lettek az ilyen emberek? Igen is, meg nem is. A földi intézménynek tagjai lettek, de spirituális értelemben, a hívők közösségének már nem. Másrészt az egyháztörténet során nem egyszer rekesztettek ki olyanokat a földi intézményből, akiknek egyetlen hibájuk a megalkuvást nem tűrő hitük volt. Tehát a földi egyház tagjai ilyen értelemben nem mindig estek vagy esnek egybe a mennyei egyházhoz tartozók tagságával; a kettő határait egyedül Isten ismeri.

Ebből a példából kiindulva könnyebb megérteni Pál apostol egyházfogalmát, aki az egyházat Krisztus testének (1Kor 12) nevezi. Az egyház tagjai Pálnál a hívők közössége (a mennyei egyháztagok), az egyház pedig magának Krisztusnak a teste – tehát Krisztus is része a testnek, vagyis az egyháznak! Amikor arra a kérdésre keressük a választ, hogy ez mit is jelent, akkor nézzük meg a bejegyzés elején olvasott igeszakaszt: „A férfi ezért elhagyja apját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Nagy titok ez, én pedig ezt Krisztusról és az egyházról mondom.” (Ef 5,31-32) Döbbenetes misztérium! Miért írja Pál apostol a házasságról szólva, hogy ezeket a dolgokat Krisztusról és az egyházról mondja? Mert így alapította Krisztus az egyházat. Nem véletlenül használja Jézus is a vőlegény és a menyasszony képét önmaga és az egyház kapcsolatára. Hiszen – és most kövessük a fenti igét – a férfi (Jézus) elhagyta mennyei Atyját, és ragaszkodik feleségéhez (az egyházhoz), és lettek ketten egy testté (az egyház mint Krisztus teste). Krisztus tehát végső és visszafordíthatatlan egységre lépett egyházával, és ez Isten szemében immár szétválaszthatatlan. Így lett az egyház Krisztus testévé.

Az egyházat, találó képpel élve, szokták Krisztus varratlan (eredetileg egy darabból álló, egyben szőtt) köntösének is nevezni, az egyház mai sokfelé szakítottságát pedig e varratlan köntös szétszakítottságával leírni. A helyzet azonban még ennél is sokkal durvább. Nem Krisztus köntösét, hanem Krisztus testét, magát Krisztust szakítottuk szét, és ma is szaggatja, tépi mindenki, aki nem akarja az egyháznak, vagyis az Ő testének egységét.”