„Miért ápolja valaki annyi éven át teljesen leépült szüleit, amikor manapság már „jobb megoldások” is lehetségesek: például az igényes öregotthon, fizetett házi ápolók, esetleg a kegyes eutanázia? Ugyanez a kérdés vonatkozhat azon szülőkre is, akik napról-napra, nagy odaadással, személyesen gondoskodnak maradandóan sérült gyermekükről. Ugyan mi értelme a becsületes helytállásnak egy olyan munkahelyen, ahol úgysem fizetnek meg jól? Van értelme még az olyan erényeknek, mint az áldozatkészség, a nagyvonalúság, az egyeneslelkűség, a hűség?
Az őszintén hívő emberek számára az elköteleződéssel járó áldozatvállalás és hűség nem holmi járulékos hóbort, hanem meghívás Isten közelségének a megélésére. Azért lettem jezsuita szerzetes, mert én ebben a konkrét életformában lehetek a lehető legközelebb Istenhez. Ez az én utam. Ha hitünk szempontjából nézzük, a házasélet értelme sem abban rejlik, hogy a házastársaknak éppen van-e kedvük a hűséghez vagy sem, hanem hogy egymás iránti őszinte elköteleződésük által ráhagyatkozhatnak arra a reményre, amely által a szeretet, az odaadás, az áldozatok és a tisztelet nemcsak egymásnak szól, hanem szentséggé, azaz Isten közelségének a megnyilvánulásává (kinyilatkoztatássá) válik. Nem azért járunk hitünk ígéreteinek ösvényein, mert így könnyű és kellemes, mert ez az út a legtöbb embernek imponál, esetleg presztízs. Azért járunk hitbéli elköteleződéseink útjain, mert ezen az úton maga Isten szegődik mellénk.”