Szikrázóan napos

Ezerkilencszázhetvennégyben már rég megboldogultam, te ifjú titán, adjunktus lettél a tanszéken, piros tagkönyv a zsebedben. Nem voltál felhő, ki nadrágba bújt, kezedben toll, mindig arra várt, hogy hűséged minden áldott reggel hallja, lássa, és szagolja A Párt,a Párt, a Párt, a Párt, mert előre csak így mehettél, át másokon, és tudora lettél a szocialista esztétikának, iparnak, sőt mezőnek Gazdaságnak, és docens lettél nemsokára, Erfurt és Plovdiv várt, Banszka Bisztrica, kopasz hülyék konferenciái és mondtad, és nyaltad, és mondtad, és nyaltad, és Kirúgattad a fiatal tanársegédet, kinek Isten, az ópiumos Isten tehetséget adott, lett belőle professzor Texasban, s ezért mindig hálás volt neked, ki közben a plénumon szavaltál. A rendszer változott. Váltották, váltódott, csak megváltani nem tudott senkit, téged sem, professzor urat, ki polgári nézetek felé, o, ri, en, tál, ó, dott. Már tévében szavalsz, s neved mögül kikopott az elvtárs, te mindig is, te már akkor, hisz jól tudjuk, Erfurtban, Plovdivban, Banszka Bisztricában, sorok között, elrejtve, Valójában, tulajdonképpen, ha belegondolunk mérsékelten bár, de előre mutattál, szerényen a Journal of East German Philosophyban, és más világlapokban, majd széked elfoglaltad a nagyteremben. Most itt állunk szemben, én a halott és te ki sohasem éltél. És kimondod, hogy nevem önkényuralmi és nem javasolt Abádszalókon úlicának. Pont le szarom. http://orulunkvincent.blog.hu/2013/04/24/vlagyimir_vlagymirovics_majakovszkij_valasz_az_akademianak