Tényleg, csak az imádság?

„Honnan ered ez a modern kori világvége félelem? Talán nem a lét elbizonytalanodásából? Vagy abból a felismerésből, hogy az ember mégsem mindenható? Nem ura nemhogy a világ történéseinek, de még önmaga történéseinek sem. Az ember racionalitása épp az irracionalitásra való hajlandóságban kérdőjeleződik meg. Erre az egész 20. század totalitarizmusai szolgáltatják a bizonyítékot. Mert önmagukat felvilágosultnak valló emberek álltak az irracionális szolgálatába az ész nevében. És mikor összeomlott minden, akkor a személyes felelősséget hárították maguktól vagy a semmiről sem tudás álcájával, vagy a mindenki a rendszer része volt valamiképpen maszatolásával. Mindkét „hárításban” van valami a meg nem bánás alaptörténetéből. Objektíve volt rossz a rendszer, miközben mi szubjektíve a jót akartuk! Ami elromlott, objektíve kívülálló az emberen. Lehet, hogy ezek az újkori apokalipszis víziók ez objektíve kívülálló romlás feltartózhatatlanságának felismerésében nemcsak a modern ember belső szorongását fogalmazzák meg, hanem azt a tehetetlenséget, amellyel be kell vallani, hogy önmagát nem képes nemhogy megszabadítani, de megtartani sem az ember?

A világ legnagyobb és legjobb űrkutató-intézete, a NASA egyik tudósának szóhasználatát egyáltalán nem a nyelvi bravúrkodás mögé bújt hárításként lehet értelmezni, hanem talán egy – hívő? – tudósi beismerésként, amelyben a váratlan pusztulásra egyetlen válasz adható. Egyetlen érvényes válasz: az imádság. Az, ami túl van a racionálison, az irracionálison, túl mindenen, ami épp a léten és tudáson túli bizonyosságot hozza elérhető közelségbe. Ez lehet a megmaradás, de lehet maga az üdvösség is.”