„– Azt írja életrajzában, hogy keresztény szellemű orvoslást végez. Nyilván ez az abortuszkérdésre és az eutanáziára vonatkozik.
– Vallásos vagyok, az egész családom az. Nagyapám görög katolikus pap, nagymamám görög katolikus írónő volt. Nálunk mindenki gyakorló hívő. De a vallásosságot nem keverem össze az orvoslással. Bízom a jóistenben, de amikor be kell mennem a betegekhez, nem ezzel foglalkozom.
– Azért tértem ki erre, mert az abortusztabletta ügyében igen élesen nyilatkozott meg, pedig ez nem szokása.
– Főleg nem személyeskedem. Orvosként megtanítottak, hogy sosem a személyhez, hanem a tárgyhoz kell hozzászólni. A konkrét esetben nem értettem a helyzetet. Szavaimat nem az ellenzékhez címeztem, hanem a saját államtitkárságomhoz, amivel egy platformon vagyok. 2005-ben a szakmai kollégium az eljárást elfogadta, és ha ez történik, maximum két év alatt ki szoktuk csikarni az egészségügyi kormányzatból, hogy egy új beavatkozás alkalmazható legyen. Ez esetben miért nem? Oka kellett, hogy legyen. Egyébként ezt a beavatkozást a WHO elsősorban a túlnépesedett országokban élőknek ajánlja.(...)
– Nem azt mondja, hogy ne legyen abortusz, csak azt, hogy a szabályozást ezen eljáráshoz is hozzá kell igazítani?
– Azt gondolom, hogy egy olyan országnak, ahol nagyon magas a terhességmegszakítások aránya, nem azzal kellene föltétlen kísérleteznie, milyen abortuszmódszert találjon ki, hanem azzal, miként lehet olyan helyzetbe hozni egy nőt vagy egy családot, hogy ne történjen ilyen beavatkozás. Ezenfelül ez egy gyógyszer, amit Indiában gyártanak. Nagyon tisztelem Indiát, de a világ legjobb gyógyszereit nem ott szokták előállítani. Nem értettem azt sem, miért egy olyan országgal kell szövetkeznünk, amely nem a gyógyszerellátásáról a legismertebb.”