Kondor Vilmos: Kevés rejtélyesebb város van Budapestnél

Gyakran hivatkoznak önre, mint a hazai krimi megteremtőjére. Van magyar krimi? Vagy: van jó magyar krimi?

Hogy hogyan s miként hivatkoznak rám, az a hivatkozók saját joga. Van magyar krimi? Hogyne lenne. Attól, mert az elmúlt 50-60 év népszerű szerzői nem alkottak színvonalasat, még van magyar krimi. Thurzó Gábornak volt egy érdekes könyve, aztán András László írásait igencsak szerettem – bár a helyükön kezelve, ugyanakkor maga a szerző is krimibe illő életet élt –, és persze a háború előtt is született sok magyar krimi, noha erre nem sok jel utalt: sem a szerzők angol álneve, sem a rendszerint egzotikus helyszínek. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy sok jó krimi lenne, mert én nem sokat találtam, bár annyira elszántan nem is kerestem. Ami a kezem ügyébe akadt, elolvastam, és kevés jót találtam köztük. 

És a kortársak?

Igyekszem nem nyilvánítani véleményt a kortársakról, mert az félreértésekre adhat okot, és ezt inkább elkerülöm. 

El tud képzelni magyar krimit kortárs környezetben?

El, de megírni már nem tudnám, és kedvem sem lenne hozzá. Biztosan meg lehet írni a mai magyar valóságot, meg az érdekes bűneseteket. Ha valakinek sikerül, biztosan elolvasom a végeredményt. Igaz, egyszer megírtam egy kortárs környezetben játszódó regény szinopszisát, de aztán úgy döntöttem, hogy ezzel nem érdemes foglalkozni. 

Érdekli más műfaj is? 

Írni csak krimit akarok, meg thrillert, más műfaj nem érdekel. Máshoz nem is értek, nem érdekel, így aztán nem pazarlom az időmet. Olvasni? Manapság a krimik mellett egyre több történelmi tárgyú könyvet olvasok – Roy Jenkins Churchill-életrajza mélyen elgondolkodtatott és hosszasan szórakoztatott –, ami leginkább a koromnak tudható be, illetve nagyon szeretem a jól megírt önéletírásokat és visszaemlékezéseket. Ezen magam is meg vagyok lepve, de megszerettem őket. És a kortárs westerneket is nagyon élvezem. Elmore Leonardot például sokan krimiszerzőként tartják nyilván, szerintem azonban egy jobb westernnovellája öt regényével ér fel akár korai írásairól van szó (3.10 to Yuma), akár a nemrég születettekről (Fire in the Hole). 

Ötvennégy éves korában jelent meg első kötete. Régóta érlelte magában Gordon Zsigmond történetét?

Elég régóta, bár az egész a halott lánnyal kezdődött a kapualjban. Legalább tíz éve jutott eszembe, amikor a Terézvárosba voltunk hivatalosak a feleségem barátaihoz, akiket nem nagyon kedveltem. Kellemetlen pár volt: a férfi szeretett inni, enni, mosakodni viszont nem annyira, a csapzott hajú felesége meg érthetetlen módon imádta őt. Szóval egy részeg dőlt be egy kapualjba, és úgy látszott, mintha meghalt volna. Amikor melléje értünk, a férfi morgott valamit nekünk, aztán horkolt tovább, én meg elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi van, ha a részeg helyett egy halott lány feküdt volna ott. Ki ő? Miért került oda? Aztán pár nap múlva az új szemüvegemért mentem, és Seress Rezső egykori törzshelye, a Kispipa előtt találtam magam az Akácfa utcában. Végül az első ötlet és Gordon között talán öt, ha nem hat év telt el. Igen, érleltem magamban, ha ez rá a jó szó.

Voltak korábbi próbálkozásai?

Természetesen. Régóta írok és sokszor hagytam abba: hol egy évre, hol tízre. De szerencsére volt annyi eszem, hogy a korai írásaimat nem osztottam meg senkivel, mert nem voltak valami jók. Mindig valami döbbenetesen eredetit akartam írni, aztán ahogy egyre idősebb lettem, rájöttem, hogy az eredetiség jelentésének is vannak árnyalatai meg fokozatai.

Milyen forrásokból dolgozott? Hogyan készül egy-egy regényre?

Olvasok, újságokat, magazinokat, és persze újságírók tollából született könyveket. Tábori Kornél, Nádas Sándor, Sajó Aladár, Kálnoki Izidor, Tarján Vilmos és még sorolhatnám. A forrást szinte minden alkalommal a napilapok jelentik. Azokban van a legtöbb anyag, a legjobb anyag. Régi filmhíradókat nézek, korabeli filmeket, és rengeteget jelent a zene. A kuplék, az orfeumok dalai, a sanzonok – ezek azok, amik alapján el tudok képzelni egy kort. Mivel amúgy is megrögzött zenehallgató vagyok, könnyen tudok kapcsolódni egy szereplőhöz, ha az éppen egy adott dalt hallgat. Nem biztos, hogy ezt meg is írom, ám a kor zenéje, újságjai és újságírói beszámolói mindig olyan alapot adnak, aminek a vége rendszerint egy regény szokott lenni.

Sokan felvetették, hogy Kondor Vilmos csak egy írói álnév. Soha nem gondolkozott azon, hogy bemutatkozik a publikum előtt?

Nem, nincs kedvem bemutatkozni a publikum előtt, ahogyan maga fogalmazott. Szeretem csendben és nyugodtan élni az életemet a családommal, márpedig a „publikum előtti bemutatkozás” mindenhez vezet, csak nyugalomhoz nem. 

Bűnös Budapest-ciklus könyvei olyan korszakban játszódnak, amely jelenleg is vitatott téma a közbeszédben. Példaként állítható a Horthy-korszak napjainkban? 

Kérdése rossz, mert egy bizonyos irányba akarja terelni a választ. Szívesebben válaszolok tágasabb kontextusban, bár azt hiszem, hogy egy történész avatottabb lenne erre a feladatra, magam pedig nem vagyok az, én csak krimiket írok. A Horthy-korszakot a helyén kell kezelni. Önmagában nem követendő, hiszen egy társadalomról és a politikusairól nem sok jót mond el, ha hatvan-hetven éve letűnt rendszereket akar maga elé példakánt állítani. A múlt szerintem intő példa lehet, a jövőt a múlt hibái alapján kell formálni. De ahhoz, hogy (akár intő) példa lehessen, meg kell ismerni és meg kell beszélni. Ezt mi nem tesszük meg, hanem kijelentünk dolgokat, amivel aztán egyet lehet érteni - vagy nem, és így a diskurzus hiánya nagyobb károkat okoz, mint gondolnánk. Nagyapámnak a harmincas évek közepén azt kellett bizonyítania, hogy nem zsidó, aztán húsz év múlva azért verték hetekig az ÁVH legényei, mert a luxemburgi rádiót hallgatta. Melyik rendszer volt rosszabb? Horthy vagy Rákosi? A kommunizmus hibáit eleget elemeztük, a Horthy-korból meg kiragadjuk az utolsó pár évet, és az alapján ítéljük meg. Minden igaz, és annak az ellenkezője is, közben meg ott volt Klebelsberg, aki azt mondta, minden faluba iskolát. Nagyapám egy ilyenben volt néptanító. És most mit látok az egyik szomszédos faluban? Az elmúlt két évben bezárták a bölcsödét, az óvodát, meg az iskolát, ugyanakkor egy hónapja elkezdték felújítani a templomot, aminek költségéből ránéztire két évig működhetett volna az összes oktatási intézmény. Minden kornak megvannak a maga hibái és erényei, amiket csak akkor lehet „intő” vagy „követendő” vinyettával ellátni, ha megbeszéltük. Ha nincs megbeszélés, akkor az olyan, mint amikor az osztályomban a nagyhangú vezérkölöknek elég felemelnie a hangját, és a véznák (meg az okosak) behúzzák a nyakukat. 

Tehát elsősorban a kibeszélésre van szükség?

Igen. Mondhatnám azt, hogy másra sincs szükség. Ha az ember nem néz szembe régi cselekedeteivel és azok következményeivel, akkor újra és újra meg fogja ismételni azokat. Hiba hibát generál, hülyeség hülyeséget, dráma drámát. Nézzen csak körbe Európában. Franciaországban Algéria kérdése addig kényes téma volt, amíg el nem kezdtek beszélni róla (bár még mindig fájó pont), Ausztriában a kilencvenes évek közepén néztek szembe a második világháborúban betöltött szerepükkel, a németek meg ugyanezt elkezdték már az ötvenes években. Amikor II. Erzsébet bocsánatot kért Drezda bombázásáért, mindenki felkapta a fejét, mert fontos gesztus volt. Attól, hogy szembenézünk bűneinkkel, nem kevesebbek leszünk, hanem többek. Kétlem, hogy tudna nekem mondani akár egy történést az elmúlt hetven évből, ami csak egy kicsit is hasonlítana a szembenézésre. Sokkal egyszerűbb a tényeket a szőnyeg alá a söpörni, az ellenfelekkel meg leszámolni, mint leülni és megbeszélni a dolgot.

Regényeire visszatérve: Gordon Zsigmond karaktere változott a történet során, mintha könyvről-könyvre komorabb lenne. Mennyire volt tudatos ez a változás?

Gordont nem akartam egy állandó alaknak megírni, hiszen nem is az. Ő is változott a korral – a saját korával és a történelemmel együtt. Nem akartam, hogy megragadjon „bohókás fiatalságában”, mert kevesen engedhették meg maguknak a bohókásságot mondjuk 1944 márciusában. Gordon komorabb lett, mert a kor is komorabb lett, amiben élt, és ahogy múltak az évei, kevés dolog vidíthatta fel. Nem mértem ki mérlegen, hogy mikor mennyire legyen komor, sőt, 1946-ban gyakran kifejezetten derűs volt - talán maguk a sztorik hozták magukkal a komorságot.

Gordon Zsigmond erős dohányos. Ön is dohányzik? Egyáltalán: hasonlít valamiben Gordon Zsigmond Kondor Vilmosra?

Dohányoztam majdnem harminc évig. Talpas Symphoniát szívtam, egyetem alatt meg pipáztam, mert annyira sármosnak tartottam, de abba kellett hagynom, ugyanis elkopott a fogsorom. Nem tudom, hasonlítok-e rá. Elkerülhetetlenül, hiszen én írom meg az ő történetét, de a hasonlóság nem tudatos. 

Életrajza szerint Párizsban és Szegeden is tanult. Sosem gondolt ezekre a városokra – melyeket nyilván jól ismer – lehetséges helyszínekként?

Párizsra többször is, de különös módon az a város nem váltott ki belőlem olyan erős érzelmeket és olyan makacs érdeklődést, mint Pest. Ráadásul Párizsról könnyebben is tudtam volna írni, hiszen elég jól ismerem a várost, talán jobban is Pestnél. Párizs rejtelmei, hogy is mondjam, maguktól értetődőek, ám Budapest rejtőzködő, fel kellett fedezni, utána kellett menni, mert nem adta magát könnyen, és csak most kezdem el látni, hogy mennyi titka, meséje és története van a városnak.

Ungváry Krisztiánnak és Tabajdi Gábornak nemrégiben jelent meg Budapest a diktatúrák árnyékában című könyve, melynek sajtóbemutatóján Ungváry azt mondta, hogy „ez a város nem tudja, hogy hol lakik”. Mit gondol erről?

Azt, hogy Ungváry ragyogó bonmot-t alkotott. És azt, hogy teljesen igaza van. Ezt én ennyire szellemesen nem tudtam megfogalmazni, amikor azt mondtam, hogy Budapest rejtelmesebb város Párizsnál. Fel kell fedezni ezeket a rejtelmeket, meg kell keresni őket. Budapest báját ugyanakkor talán éppen az adja, hogy alig van feldolgozva a történelme, a rejtélyek egyre mélyebbre tűnnek, és mindig, szinte mindenhol lehet találni valamit, amire az ember rácsodálkozhat. Kevés rejtélyesebb város van Európában Budapestnél.

Egy korábbi interjúban elmondta, hogy egy második világháború alatt játszódó trilógián, és XIX. században kezdődő sorozaton dolgozik. Elárul ezekről valamit?

Szívesen mondanék részleteket, de nem tehetem: még nincs teljesen kész a sztori. Annyi biztos, hogy egy fiatal katonatiszt lesz a főszereplő, az időpont pedig 1944 vége és 1945 eleje. Új műfajt akarok kipróbálni, a thrillert, mert régóta izgat és érdekel. Jövő karácsonykor pedig talán már olvasni is lehet a végeredményt.