Magyarország színházi ország, a génjeinkben van a teatralitás

 

A POSZT tehetséges találmány. A színházi szakma járandósága ez az országos ünnep. Az alapító Jordán Tamást köszönet illeti. A POSZT azonban megalakulásától kezdve bezárkózott, a balliberális rendezői színház territóriumává vált. Amikor a másként gondolkodó Balázs Pétert kinevezték Szolnokon színházigazgatónak, a POSZT-on kövér könnyekkel mosták föl a Király utcát, sivalkodtak, telekiabálták az étert Washingtonig, tán még feketemise is volt. A magamfajta színházi alkotó éppen ezért eddig nem nagyon fordult meg a POSZT környékén. Idén döntő nyitás történt a határon túli színházak, és főleg a Teátrumi Társaság irányába. Csökkent a kirekesztés, de további nyitásra lenne szükség. Be kellene engedni a zenés és sikerszínházakat is, az operett nevű hungarikumot is, legyen a POSZT a teljes magyar színházi élet évi ünnepe.

 

 

Magyarország színházi ország, a génjeinkben van a teatralitás. A színészek tudnak játszani, a nézők pedig szeretnek színházba járni. Mind a két feltétel adott ahhoz, hogy virulens színházi élet legyen. Az is van. Ezt a virulenciát tükrözte a POSZT versenyprogramjának összeállítása. A probléma csak annyi volt, hogy a válogatásban erősen érvényesült a rendezői színház, aminek az összes erényét és hátrányát bemutatta ez a fesztivál.

 

 

Ott volt a két román világsztár rendező: Andrei Şerban és Silviu Purcărete erőteljes rendezői színházat művelnek mindketten, de elragadta őket a paripa. Gyakorlatilag mind a kettő megbukott.

 

 

Mindaddig, amíg az erős rendezés emberi helyzeteket mutat, férfit, nőt, fiatalt, öreget, sóvárgó szerelmest, addig a rendezői színház nagyon jó. Amikor a rendező a saját személyiségével az egész elé tolakodik, akkor hirtelen utálatos lesz a dolgozat. Pécsett kiderült, hogy van egy pont, amit nem érdemes átlépnie a mi alkotóinknak sem, akik erősen rendeznek, mert abban a pillanatban rendezői one man show kezdődik. Mohácsi János munkája szerintem a helyes arányt találta el.

 

 

Egyetértek a kialakult eredménnyel. Mind a hét zsűritag képviselte a maga esztétikáját, filozófiáját és politikumát. Én mindig azt keresem egy előadásban, hogy létrejön-e a katarzis, ami összekapcsolja a játszót és a nézőt. Amikor eljutunk egy érzelmi magaslatra, amikor valamit megtudunk, megfényesedünk, megtisztulunk. Számomra elsősorban a székesfehérvári Trió című előadás, és a marosvásárhelyi Yorick Stúdió Bányavirág című munkája volt katartikus élmény. Több olyan színházi előadásra lenne szükség, ami az embert nem ledorongolja, hanem fölemeli. Létezik olyan színházi vélekedés, hogy az embereket nyugodtan sárba lehet taposni, mert az ember csak egy féreg, akinek szégyellnie kell magát. Én azt szeretem, ha a színház felemel, vagy a lesújtás mellett képes fölemelni is.

 

Engem felemelt a Trió, ami érzékenyen ábrázolta Clara Schumann, Robert Schumann és Johannes Brahms szerelmi háromszögét, a művészek viaskodását a műfajjal, a művészi létmóddal, amit ráadásul leterhelt egy csomó gyerek, a betegség és az alkoholizmus. A Bányavirág érvényes mai magyar előadás, mintaszerű üzenettel, átélhető, jó megvalósítással, ami azt tanúsítja, hogy Trianon egyfelől tragédia, másfelől erőforrás. Nem azon kell sírni, hogy kicsi az ország, hanem együtt kell működni a határon túli magyarokkal.

 

Ugyanezt tudom mondani a budapesti Katona József Színház Nordost című produkciójáról, amelyben három nő meséli el a csecsen-orosz konfliktust. Nagyon szerettem ebben az előadásban, hogy nem arra jutott, hogy itt vannak ezek a dög csecsenek, szemközt pedig az ártatlan oroszok, hanem az egyik orosz nő az előadás végén azt mondja, hogyha családjában ennyi az áldozat, felveszi a robbanó övet ő is. A robbanó öv felöltése csak helyzet kérdése, a terrorizmus nem népi jellemvonás. A színházművészetnek nem az a feladata, hogy fals igazságot tegyen és kikiáltson valakit bűnösnek, valakit pedig ártatlannak. Az emberek és a népek egyszerre bűnösök és ártatlanok, a jó előadások ezt egyszerre mutatják be.

 

 

Természetesen adódtak viták, de ez a zsűrizés velejárója. Az igazi nagy vita a jelen lévő kritikus (Koltai Tamás - a szerk.) és köztem volt, ami a kritikus és az alkotóművész örök konfliktusa. Azt gondolom, hogy a kritikusok ellen egy szakmának védenie kell önmagát, ez részemről megtörtént.

 

 

A jelenlegi színházi életben kicsit sok a színházi kritikusok kezében fölgyülemlett hatalom, és azt gondolom, hogy egy kicsit sok a dramaturg is. Az ő kezükben is van hatalom, de ezt érdemes lenne mérsékelni, hiszen a színházművészet írókról, színésznőkről, színészekről, rendezőkről, műszakiakról, díszlet - és jelmeztervezőkről, valamint a közönségről szól. A színházelmélet mindehhez egy járulékos elem, de a színházelméletet nem tartom annyira fontosnak, hogy rájuk kellene bízni a színházművészetet. Ha én lennék a Jóisten, és a színházi szakmát a kritikusokra és a dramaturgokra bíznám, előbb-utóbb jégre vinnék a dolgot, ahogy a filmkritikusok tették a magyar filmmel. A kritikusok addig esztétizáltak, amíg a kitűnő magyar filmesek elfelejtettek filmet készíteni, vagyis csak fesztiválfilmet tudnak forgatni, amit senki nem néz meg. És most sírnak, hogy nem csinálhatnak filmet. Tökéletesen igaza van a közpénz őrének, amikor azt mondja, hogy erre bizony nincs pénz.

 

 

Azt le kell szögezni, hogy a Teátrumi Társaság érdekszférájába tartozó színházak értékrendjére hatalmas a nézői igény. Nagyon fontos, hogy ezek a színházak megizmosodjanak. A teljesítményük ezen a fesztiválon is elismerésre méltó volt. Ugyanakkor a színházművészetnek szembe kell néznie a színésztúlképzéssel, és azzal, hogy a drágának mondott színészek helyett egyre inkább hívnak kevésbé képzett embereket a színistúdiókból szinkronizálni, színházba és TV-műsorokba szerepelni. Szembe kell nézni azzal, hogy egyes kereskedők gyermekrabszolgákkal csináltatnak rettenetes előadásokat. De legfőképpen azzal kell szembenézni, hogy Magyarországon tarthatatlan az állandó társulatok létszáma.

 

Lehetetlen dolog, hogy Szolnokon is megrendezik a János vitézt, aztán Kecskeméten is. Szerintem egy János vitézt kell rendezni, ami lemegy Szolnokon és Kecskeméten is. A színházaknak egyrészt együtt kellene működniük, másrészt csökkenteniük kell a létszámot, harmadrészt a befogadó színház intézményét kell erősíteni. Jöjjenek létre jó minőségű utazó produkciók. A befogadó színház és az utazó színház intézménye nem ördögtől való. A vándorszínészet magyarországi karrierje sikertörténet: Déryné Széppataki Róza ment a szekéren, csinálták a magyar műveltséget, szervezték a magyar társadalmat, megszabták a magyar közízlést, irányították a beszédmódot és a nyelv fejlődését. A Kádár-rendszerből adódóan fölszaporítottuk az állandó társulatokat, ezek most megölik egymást, miközben a költségek magasak, az emberek keresete pedig kevés. Éppen ezért egy másfajta színházi működést kell kidolgozni.

 

 

Várom, hogy jöjjön egy erős kezű kultuszminiszter, vagy oktatási miniszter, aki ezzel szembenéz. Nem szabad támogatni ezt a rengeteg színészképző iskolát.

 

 

Szerintem egy tízmilliós országban elég egy központi színészképző intézmény, plusz a színházakban folyó belső kiválasztás. A színészképzésnek van egy tartalmi része is, aminek az a tétje, hogy rabszolgákat vagy szabad embereket képzünk, mert a színház szabad emberekről szól. A személyiség fejlesztése ebben a nagyipari színészképzésben kicsit a háttérbe szorult. Nagy egyéniségeket kell fölvenni a Színművészetire, és őket a maguk egyéniségében kell megerősíteni. A másik nagy tartalmi kérdés, hogy a színész utánpótlást nem New York-i receptek alapján, hanem lehetőleg a hazai tradíciók figyelembe vételével kell kinevelni.

 

 

Általában jó kapcsolatot ápolok a volt diákjaimmal. Sok volt növendékemből lett mára színiigazgató, akikkel a mai napig jóban vagyok. A fiataloknak most nagyon nehéz, mert átmeneti helyzetbe kerültek, amikor minden átalakulóban van. Sok az eszkimó, kevés a fóka, és egyre kevesebb lesz. Az államnak ilyenkor be kell avatkoznia. Az a liberális oktatásfelfogás, amely azt hangoztatja, hogy valósítsd meg önmagad, megbukni látszik. Ebből a felfogásból zűrzavar fakad. Az államnak a közjót és a közérdeket kell képviselnie, nem közérdek az, hogy színésztúlképzés legyen, mert a túlképzés eredményeképpen sok félrecsúszott és sérült ember marad a közösség nyakán. A tanulás alanyi állampolgári jog, de a mértékek megszabása az állam nemes feladata.

 

 

Egy kicsit túl vagyok már a színházon, csak akkor vállalok előadást, ha a dráma remekmű, és ha jók a munkakörülmények. Most épp Hunyadi Sándor Fekete szárú cseresznye című darabocskáját rendezem, ami szerintem a legjobb Trianonról szóló magyar színházi alkotás. Október 6-án lesz a bemutató a József Attila Színházban.

 

 

Ez ugyanaz, amikor a rendezői színház felhevült lovagjai megkaparintják a hatalmat, és kiátkozzák az egyéb műfajokat. 15-20 évvel ezelőtt szorongtam a magyar képzőművészet ügyével kapcsolatban, mert a rendszerváltás környékén azt hihette az ember, hogy a művészek már csak absztrakt és nonfiguratív alkotásokat tudnak létrehozni, de visszajött a készség, művészeink csodálatos portrékat, naplementéket és tájképeket is tudnak még festeni. Én azokat a képzőművészeket kértem föl az alkotmányt díszítő festmények elkészítésére, akik a figurális alkotásokat kedvelik. Azt hittem, hogy nem fogok ilyet találni, de rájöttem, hogy hemzsegnek a tehetségek ebben a műfajban is. Az úgynevezett trendi képzőművészet nem ezzel foglalkozik, ezért a trendi képzőművészetet tudatosan kihagytam ebből az egészből, hisz az az általam kért témákat ábrázolni képtelen.

 

Nem hívtam össze kuratóriumot, mert az a véleményem, hogy minden kuratórium magán- és csoportérdekeket képvisel. Az volt az élményem az egész munkával kapcsolatban, hogy hála Istennek a tudás nem veszett el, a figurális ábrázolás innoválni tudta magát. A nyomor nagyon pozitívan befolyásolja a képzőművészet alakulását, mert ahhoz, hogy a képzőművészek megéljenek, a szakmájuk összes erényét föl kell tudniuk mutatni, ami az esztétikai manipuláció ellen hat. Az államnak és a közjónak szerintem nem szabad támogatnia a manipulációt.