Horthy Miklós és a református belgák

„Ritkán üti meg a kereskedelmi tévék ingerküszöbét egy református egyházi esemény. Ha így történik, akkor pedig rögtön elkezdhetünk feszengeni, kapkodni, mert általában nem szokott jót jelenteni a hirtelen jött népszerűség. Nem volt ez másképp most sem, amikor szombaton televíziós stábok követték figyelemmel azt, hogy a Debreceni Református Kollégiumban a Debreceni Református Kollégium Baráti Köre visszahelyezi korábbi helyére az intézmény egykori diákjának, Horthy Miklósnak emléket állító táblát. Értekezhetnénk hosszasan arról, hogy mennyire leegyszerűsítő, esetenként koncepciózus, sőt néha még manipulatív is a média logikája, de úgy járnánk, mint a viccbeli sofőr, aki szerint mindenki szembe jön az autópályán.

Ne legyenek illúzióink, a reformátusok ismét kaptak egy hatalmas strigulát a "márpedig a reformátusok mind szélsőjobbosok, horthysták" sorba. Az már megint a külvilág logikája – de más esetekben a sajátunk is –, hogy ilyenkor mindenkire rákerül a bélyeg, válogatás nélkül. Arra is, akit nem kérdeztek meg arról, mit gondol reformátusként arról, hogy a – kiegyensúlyozott megfogalmazás szerint is – vitatott megítélésű egykori kormányzó neve alatt a legtekintélyesebb református oktatási intézmény falán 2012-ben az áll: "Hódolata jeléül". A valóságban, és a belga királyi családon kívül, ugyanis nem léteznek belgák: aki nem mondja meg magáról, hol áll, arról megmondják mások. Azok a reformátusok a belgák, akik nem akarnak közösséget bontani azokkal, akik az országot a vészkorszak felé kormányzó rendszer iránt táplálnak nosztalgiát, de valahol azonosulnak a táblaavatást elítélő, ha tetszik, démonizáló, magukat megbántva érző emberek érveivel is. Nos, az ilyen belgák a róluk véleményt mondók kénye-kedve, meggyőződése és érdeke szerint fognak az egyik vagy a másik oldalra kerülni. (...)

Ha viszont a legilletékesebb, az Debreceni Református Kollégium Baráti Köre elnökének, Győri Jánosnak a szavait figyeljük, azt gondolhatjuk, nem érdekek vezérelték a megemlékezőket, hanem a közel ötszáz éves kollégium hagyományai hatottak kényszerítőleg az öregdiákokra. Ez az érzés bizonyára elvitathatatlan a táblaállítás egyes résztvevőitől, olyanoktól, akik sokkal inkább a kollégiumi közösség újraélését, az összetartozás kifejezését látják a szombati aktusban. Nem vonhatjuk kétségbe, akadnak olyanok, akik egy híres egykori diákkal azonosítják Horthy Miklóst, olyan valakivel, akivel öregdiákként éreznek közösséget, de sem politikájával, sem a nevével fémjelzett kor hangulatával nem azonosulnak maradéktalanul.(...)

Jogos az igény, vágnánk rá, az elégtétel valóban jár. A szombati aktus kapcsán mégis az anakronizmus, és az időzavar kifejezések jutnak először az eszünkbe: teljességgel más cselekedet 1938-ban hódolatunk jeléül táblát avatni a tekintélyelvű politikai rendszer első számú vezetőjének, mint 2012-ben. A két időpont között ugyanis nem csak kiteljesedtek a huszadik század emberiségellenes rendszereinek rémtettei, gyógyíthatatlan sebeket okozva a magyar társadalomban is. Ezek a rémtettek önmagukban is elegendőek lennének ahhoz, hogy bonyolult, sokféleképp értelmezhető történelmi személyiségeket nem emelünk semmilyen formában piedesztálra, nem hódolunk előttük, hanem szakértőkre bízva, értően, körültekintően elemezzük szerepüket. Horthy Miklós személye azonban önmagában is alkalmatlan a példaállításra: ha őt egy személyben nem is tehetjük felelőssé a második világháború alatt történtekért, de a nevével fémjelzett politikai elit szövetségest talált a náci Németországban, elfogadta a zsidótörvényeket és háborúba is lépett Hitler oldalán. Ha jogilag és politikailag nem is tehető felelőssé a néhai kormányzó a magyar zsidók Auschwitzba küldéséért, egyértelmű, azon az úton haladt, amely végül a vészkorszakba torkollt.

Azonban a vészkorszak áldozatai miatt érzékeny honfitársaink mellett a táblaállítók egyházuk sok tagjáról is elfeledkeztek. A tábla ugyanis nem a hatvanévesnél idősebb korosztály falára került ki, hanem az összes reformátuséra. A média közreműködésével a református közösségre egy olyan szimbólumréteg olvadt rá ismét, ami alapvetően a hatvanévesnél idősebb korosztály, „úgy legyen, mint régen volt” lelki igényéből táplálkozik, de lehet, sokunk számára ez már kevés. Illetve most nagyon is sok. A hódolat mindenképpen.

Arról ugyan nincs adat, hogy a fiatalabb generációk hogyan vélekednek Horthy Miklósról és koráról, egyáltalán mennyire ismerik. Arra viszont van adatunk, hogy a mai, református egyházi alkalmakra járó fiatalok azt várják az egyháztól, hogy erkölcsi kérdésekben, életviteli tanácsadásban velük legyen, azonban kifejezetten elutasítják, hogy az egyház politikai kérdésekben nyilvánítson véleményt. Pláne, hogy politikai viták színterévé tegyük az egyházat. Ennek az igénynek is hátat fordított az avatás.

A történtek arra utalnak, a Horthy-tábla visszaállítói nem mérlegelték, hogy egyházon belül és kívül egyaránt sokakat bánthat egy tekintélyelvű rendszer névadójára való emlékezés. A korábban boncolt motivációik felülkerekedtek azon a dilemmákon, hogy szabad-e, érdemes-e egy vitatott megítélésű, a saját bevallásuk szerint is összetett történelmi személyiség előtti tiszteletadást mások érzései elé helyezni.”