„Van bennem egyfajta népnevelői buzgalom”

 

Valóban piszkál annak a kérdése, hogyan éljük meg a történelmet a mindennapokban. Belátom, hogy ez irritáló lehet, és abszolút érthető, ha valaki emiatt neheztel rám, nem szereti a tutimegmondást. Sokszor talán túl normatívak ezek a szövegek, akár az említett holokauszt-írás is. Nem vagyok túl elméleties figura - persze ha ezoterikusabban fogalmaznék, nyilván kevesebb vitát váltanának ki az írások. 

 

 

Persze, Közép-Kelet-Európa ilyen. Mi mindig, de nem csak a magyarok, a románok vagy a szlovákok is a történelem felől közelítjük meg a problémákat, és kicsit ápolgatják magukban a trauma-tudatot. Van, amikor a tragédia feltámadással végződik: Lengyelország például fel volt osztva, de végülis újjászületett. 1938, a müncheni egyezmény a cseheknek trauma, hiszen elárulták őket azok, akiket állítólagosan védtek - 1945-ben aztán visszanyerték a készülék árát. 1940 Románia számára trauma, csak ők is részben visszakapták, amit akkor elvesztettek. Úgy könnyebb feldolgozni valamit. Nekünk magyaroknak folyamatosan megcsalatottság-érzetünk van. Aztán persze a köztudat ezeket a traumákat - vagy nevezzük inkább töréseknek, tragédiáknak - megpróbálja értelmezhetővé tenni, nem túl bonyolult összefüggésekben.

 

 

Persze. De nem leszek nagyon népszerű amikor azt mondom: a magyar nemzetiségi politika - minden hibájával együtt - nem szerepel az első vonalban. Magyarország nem így nézett volna ki az első világháború után, ha nincs nagyhatalmi beavatkozás, nincs nagyhatalmi akarat. A román, szlovák nemzetiségi mozgalmak önmagukban nem igazán rúgtak volna labdába, ha nincs egy rájuk hivatkozó erős nagyhatalmi támogatottság.

 

 

Roman Holec és Demmel József tanulmányaiból lehet tudni, hogy Csernován a tömegbe lövő csendőrök nagyrészt szlovák származásúak voltak.

 

 

Demmel József kiváló tanulmánya néhány évvel ezelőtt összefoglalta a szlovák és a magyar historiográfiát. Sokkal összetettebb történet annál, nagyon messzire vezetne az értelmezés. Ez is egy másik mitizált történet, csak szlovák oldalról.

 

 

Nagyon durván leegyszerűsítve az volt a nagyhatalmi elképzelés, hogy osszuk fel a Osztrák-Magyar Monarchiát, utódállamokat stafírozzunk ki belőle, akikből aztán egy erős szövetségi rendszert csinálunk. Akik fel tudják tartani a németeket: ha összeadogatjuk a cseh, a román a jugoszláv ipari, katonai potenciált, hadosztályok számát, akkor ezek nagyjából ellensúlyozni tudják Németországot, és útját tudják állni a kelet felől jövő bolsevizmusnak.

 

 

Volt ilyen elképzelés. A háború elején sokan úgy gondolták Párizsban, Londonban, vagy később Washingtonban, hogy bár sok csúnyát mondtak róla, a Monarchia volt a nem-annyira-rossz-fiú. Jó, egy picit át kell alakítani, demokratizálni, föderalizálni, de ha józan belátásra térnek, talán a német kelet-európai hegemónia útjába állnak. Aztán 1917-18-ban már azt a következtetést vonták le, hogy a Monarchia mozgástere olyan végzetesen beszűkült, hogy már nem lehet a németek ellensúlya. A felelős tehát nagyrészt a stratégiai megfontolás, a nagyhatalmak döntése volt. Csak kisebb részben lehet helyt adni az olyan elméleteknek, amelyek például a szabadkőműveseket hibáztatják. Én nem hiszek ezekben magyarázatokban. Volt egy csomó szabadkőműves az antant döntéshozói között, de ők láthatóan egymást is kioltották. Ez jól látszik, amikor két szabadkőműves összeveszett egyazon problémán.

 

 

A britek nem akarták, hogy a franciák nagyon belefolyjanak a közép-európai ügyekbe, azt pedig végképp nem, hogy az olaszok bármilyen szerephez jussanak. Mindenkit idegesítettek az Egyesült Államok idealista elképzelései. Látszik az amerikai békeelőkészítésből, hogy mindenféle alternatív elképzeléseik voltak, és ez hihetetlen mennyiségű érdekellentétet szült. Talán legkésőbb pont az Egyesült Államok kötelezte el magát formailag is a Monarchia felbomlása mellett: csak 1918 szeptemberében ismerte el emigráns kormányként a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot. Nyilvánvalóan megcsonkították volna Magyarországot valamilyen mértékben a háború végén, de az, hogy a csonkítás ilyen mértékű lett, döntő részben a nagyhatalmak felelőssége.

 

 

Még megverhetik (nevet). Sokan megvásárolták a könyvet, nagyon jó helyezéseket ért el a különböző internetes sikerlistákon. Volt, hogy megelőzte Esterházy Pétert, de néhány vámpírregényt is sikerült magam mögé utasítanom. Egyelőre ismertetések születtek róla, átfogó kritika még nem. Ha valaki azt mondja, hogy miért vettem bele a könyvbe a rózsadombi paktumot, mert kicsit szervetlen, kilóg belőle, ezt el tudom fogadni. Ha a kritika arra vonatkozik, hogy zsoldos lettem, átvettem a „ballib tematikát”, deheroizálok, azzal nem tudok mit kezdeni. Aki figyeli, amit csinálok, tudhatja, hogy a történészvilágban nálam jobban kevesen mutatták ki az elkötelezettségüket bizonyos értékek iránt. 

 

 

Az nem deheroizálás, ha hülyeségekre támaszkodva érvelünk egy alapvetően jó dolog mellett, például azt mondjuk, a magyar kisebbségnek azért van szüksége védelemre, támogatásra, autonómiára vagy kettős állampolgárságra, mert Georges Clemenceau-nak magyar menye volt, és ezért utálta a magyarokat. Ezzel csak nevetségessé tesszük magunkat. Ha viszont azt mondjuk, azért van rá szükségünk, mert ezek alapvető emberi jogok, mert a magyar államnak morális kötelezettsége van a határon túli magyar kisebbségek felé, ez szerintem tök rendben van. Ez a fajta felvilágosítás nyilván nem túl népszerű feladat, az ember parazsat gyűjt vele a fejére. Ha élesen írtam, élesen fognak válaszolni. Ezen nem vagyok felháborodva.

 

 

Vásárhelyi Mária és kutatócsoportja csináltak néhány éve egy felmérést, aminek – hangsúlyozom - a módszertanát nem ismerem, de az jött ki belőle, hogy majdnem 30 százalék azoknak az aránya, akik szerint Trianon azért következett be, mert Clemenceau gyűlölte a magyarokat. A kérdés tehát nem feltétlenül politikafüggő. Persze a magyar eszmei táborok különböző történelmi okokból úgy alakultak ki, hogy a jobboldal érzékenyebb a nemzeti tematikára. A magyar baloldal jól láthatóan egész egyszerűen nem tud mit kezdeni a határon túli magyarok vagy Trianon problémájával. A jobboldal érzékenyebb erre, tehát logikus, hogy a jobboldaliak körében jobban tenyésznek a tévképzetek. Őket érdekli a téma, tehát ők is próbálnak rá magyarázatot találni. De bőven hallottam már szocialista szavazóktól is ilyen jellegű magyarázatokat. Sőt, legutóbb az ATV-ben, amit nem neveznék a romantikus jobboldaliság fellegvárának, Heller Ágnes fejtegette egy beszélgetésben azt a legendát, hogy az Ipolyt hajózható folyónak állították be a csehek. 

 

 

Nem, onnan ezek valahogyan kikerülnek. A bukéját pont az adja a dolognak, hogy van egy alternatív világmagyarázattal rendelkező mázuk. 

 

 

A nemzeti összetartozás napján nagyon kedvesen meghívtak egy Vas megyei kisváros szakközépiskolájába, hogy tartsak rendkívüli történelemórát, beszéljek az iskolai ünnepségen. Ilyesmit szívesen elvállalok, van bennem egyfajta népnevelői buzgalom. Néha azért az előadások elég rosszízűen tudnak sikerülni. Nem akarok feltétlenül megbántani embereket, és én sem akarok megbántva lenni, jobb a békesség: néha praktikusabb, ha nem megyek el...

 

 

Ezt állítólag Illyés Gyula mondta. Minden tiszteletem az övé, és értem a mögöttes tartalmat, de ez egy sokkal összetettebb történet. Hadd mondjak egy példát: itt van Janics Natasa, aki szerbnek született. Amikor magyar olimpiai bajnok lett, a magyar zászlót lobogtatta. Ha megkérdeznénk, vajon mit mondana, mennyiben érinti őt Trianon? Nem Trianon kell, hogy fájjon, hanem azt kellene éreznünk, ami a jelenlegi alkotmányban benne van: „A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását.” Egy csomó dolog erre támaszkodik, például a Nemzeti Összetartozás Napja is. „Minden magyar felelős minden magyarért” - mondta Szabó Dezső, aki ugyan nem nagyon népszerű manapság, nekem ez a mondás mégis egy kicsit rokonszenvesebb, mert benne van a felelősség mozzanata is. Nem egyszerű fájdalomról szól.

 

 

Vagy ami azt mondja, hogy vannak kötelességeid is. 

 

 

Ha fel is támadunk, mint például 1867-ben, azt sokszor zűrösként könyvelik el. Bibó is megmondta, hogy a kiegyezés mekkora erkölcsi kompromisszum volt, és Kossuth is a Kasszandra-levélben, tehát az erkölcsileg állítólag kétesebb értékű feltámadás lenne.. 

 

 

Trianonban nem az fáj, hogy elvesztek az erdők, a vasút, meg a bánya, mert szenet lehet máshonnan is venni. Még az egyetemek elvesztésén is túl lehet lépni, sok pénzen újjá lehet építeni őket, ahogy láttuk Pécsen vagy Szegeden. Sokat vívódom ezen, nem vagyok benne biztos, hogy az enyém a jó magyarázat. Lehet végcél az autonómia, vagy a gazdasági önszerveződés, teleház, stb. De lehet, hogy nem ez a jó mód, bizonytalan vagyok ezzel kapcsolatban. Még az is lehet, hogy annak van igaza - egyébként mélységesen nem értek velük egyet - akik kőkemény állami politikát, fegyverkezést, revíziót követelnek. Ezt persze rettenetesen veszélyesnek találom az elmúlt kilencven évben végbement demográfiai, lelki és egyéb folyamatok miatt. Hogy egy példát mondjak, Nagyváradon 1910-ben 92 százalék volt a magyarok aránya, ma azt hiszem 27. De semmiféle felhatalmazásom nincs, hogy ezektől az emberektől megtagadjam azt, hogy helyesnek véljék, amit gondolnak. Szerintem tragikusan tévednek: ennyit mondhatok.  

 

 

Az emléktörvény szövege mérsékelt, semmilyen „csúnyaságot” nem lehet kiolvasni belőle, bár az én ízlésemnek túl hosszú mondatok vannak benne. Trianon feldolgozására jó modell lehet ez az emléknap.

 

Mára mintha elveszítettük volna az elveszített a helyek emlékét, szellemét. Hétköznapian hangzik, hogy „lemegyek a Balatonra”, de az már kevésbé, ha „elmegyek Kassára”. 

 

Szokták mondani, hogy rettenetes a nacionalista tombolás, azonban a magyar társadalom egy elég jelentős része nem nacionalista, nem igazán kedveli a határon túliakat. Részben egzisztenciális okokból, részben mert kimaradt a szocializációjából. Nem kedveli őket, és az ezzel kapcsolatos tematikát is rázósnak tartja. Sokan elképesztő ocsmányságokat tud írni a határon túli magyarokról. Ennek nem feltétlenül a nemtudás az oka, mert az emberek rendszerint azt hiszik, amit hinni akarnak. Persze biztos, hogy van egyfajta tudáshiány a határon túlról. Az Apáczai Közalapítvány most indított egy programot Határtalanul címmel, ebben magyar középiskolák erdélyi, felvidéki, vajdasági osztálykirándulását, és a cserekapcsolatokat szervezik meg. A programot komoly szociológiai felmérés előzte meg - elég elképesztő azoknak a száma, akik nem is jártak még a határon túl. De ki kell próbálni más, alternatív módokat is. Elkezdtünk néhányan azon gondolkodni, hogy létrehozhatnánk a Magyarság Házát Budapesten.

 

 

Nem szeretem a múzeum szót, inkább egy oktatási centrum volna, ahova például elvihetik azokat a gyerekeket, akik később Erdélybe mennek kirándulni: hogy itt van egy székely harisnyában, meg így néznek ki a felvidéki deszkások. Volna egy külhoni, nem csupán kárpát-medencei magyarokról szóló része is, például az amerikai magyarokról. A határon túl: Kolozsváron, Somorján, Zentán, a nagyobb közösségekben kiépültek azok a dokumentációs központok, amelyek megpróbálják megmenteni vagy földolgozni a múlt hagyatékát. Azonban a személyes élményem, hogy az utolsó órában vagyunk, hogy a volt magyar világ dolgait megmentsük, legyen szó egy szenteltvíztartóról, vagy egy plébánia iratanyagáról. Hihetetlen dolgok mennek kárba, ezt vétek volna hagyni. A XX. században több mint egymillió magyar hagyta el a Magyarországot. Hatalmas szám, ha a nyelvi közösséget nézzük. 

 

 

Kevésbé rázós. A napokban mondta egy kedves történész kollégám, hogy olvasta a könyvemet, és nem tetszett neki. Mégpedig azért, mert nem rokonszenves neki ez a polemikus stílus. Részben azért, mert az ő megfogalmazása szerint vitapartnerré tesz sültbolondokat is.

 

 

Ez egy állandó probléma. Mi a jobb, ha küzdünk a tudománytalan nézetek ellen, vagy pedig azt mondjuk, hogy ezek nem is vitaképesek, hagyjuk őket a fenébe? Utóbbi legitim magatartás is lehetne, de így a történészek java része elzárja magát.

 

 

Több output is van a végén. Beszéljünk róla, vagy egyáltalán ne beszéljünk róla? Amikor írtam, még nem tudtam, hogy lesz nemzeti összetartozás napja, ezért felvetettem azt is, hogy legyen emléknap. Vagy ne legyen emléknap, de legyen tökös magyar külpolitika és akkor nyomjuk mindenki arcába a magyar igazságot. Nem tudom, hogy mi volna a helyes.

 

 

Sok magyar történészvitára lenne szükség. Ez jól látszott a Teleki-szoborral kapcsolatban is, annak kapcsán néhányszor megszólaltam. Lehetne vita '56-tal kapcsolatban, az se lenne baj, ha nagyon markánsan eltérő álláspontok jelennének meg benne. A történészcéhen belül persze nagyjából mindenki tudja a másikról, miként vélekedik. Ez egy relatíve kicsi közösség. Van egy bizonyos zártsága, amely egy kollegiális közösséget teremt, viszont a társadalomra éppen ezért nemigen van hatása. Fárasztja a történészeket, hogy felmenjenek a webkettőre, vagy interaktív történelemórát tartsanak. 

 

 

A középnyugaton, Indiana államban, egy Indianapolis-tól egy órára fekvő város, Bloomington elég jónevű egyetemén tanítottam. Benne van a világ legjobb kétszáz egyetemében, nagyon jó zeneiskolával, operával, business schoollal, jogi fakultással. Ez az egyetlen egyetem Észak-Amerikában, ahol teljes magyar egyetemi kurrikulum van: minor szaktól kezdve PhD-ig. Még '79-80-ban hozta létre részben az MTA, részben az egyetem vezetése. 

 

 

 

 

Nagyon érdekes világ, amennyit láttam belőle. Magyarországon nagyon rossz híre van az amerikás magyarnak: akcentussal beszél, anakronisztikus világképe van és teljesen vadaknak tartja az itthoniakat. Ez egy csúnya torzkép, aminek a Kádár-korban vannak a gyökerei: a disszidens volt, aki képes volt itthagyni ezt a gyönyörű országot. Az meg sem fordul az emberek fejében, hogy esetleg politikai okokból távozott. Ha valaki gazdasági okokból ment el, én azt se tudom elítélni. Az emberek, akikkel ott találkoztam, néhány kivételtől eltekintve a saját pénzükből és a saját idejükből áldoztak arra, hogy „magyarkodjanak”. A szót ők maguk használják, pozitív értelemben, a magyarkodás mindenféle magyar közösségépítő tevékenységet jelent. 

 

 

A gulyásparti szervezése arról is szól, hogy eszetlenül fundraisingelnek, például tanulmányi ösztöndíjra. Találkoztam olyan clevelandi magyar háziasszonnyal, aki az elmúlt tizenvalahány évben dollármilliókat gyűjtött össze, például a Kolozsvári Református Kollégiumnak, vagy a székelyudvarhelyi gimnáziumnak. Voltam egy tanácskozáson, ahol az emberek 6-8-10 órát vezetve eljöttek, iszonyú fegyelmezetten végigültek egy kétnapos tanácskozást. Normális keretek között vitatkoztak, ha viszont döntés született, azt mindenki elfogadta, nem jött később a vaker arról, hogy nem így kéne. Nagyon praktikus hozzáállás jellemezte az egészet.

 

 

Nagyon sok másod-, harmad-, sőt negyedgenerációs magyarral találkoztam, akik mindig azzal kezdik a beszélgetést, hogy elnézést kérnek, mert csúnyán beszélnek magyarul, frusztráltak is ettől. Nyilván lecseszték őket Magyarországon, hogy milyen furán beszélnek. Pedig hát azt is meg kéne becsülni. Van magyar cserkészet is, a regőscserkészek a szupermenek, oda tényleg csak az mehet, aki szépen beszél magyarul. Az említett clevelandi találkozón, a Hungarian Americans Together-ön, az amerikai magyar koalíció regionális szervezetekkel való találkozóján egy plázában lévő Hungarian Heritage Museum-ban üldögéltünk. Van kiállítás, illetve könyvtár része is, amit öreg bácsik és nénik önkéntes munkaórákból tartanak fenn, évi huszonhatezer órában. Iszonyú elkötelezetten csinálják, ez az életük. A tanácskozás angolul zajlott - volt aki fölvetette, miért nem beszélünk magyarul. Hát azért, mert a negyven résztvevőből volt négy-öt, aki már nem beszélte vagy értette úgy a nyelvet, miközben nagyon fontos pozíciót töltött be: volt köztük, aki fél Washingtont ismeri.

 

 

Talán próbálja. A baloldali kormányokkal nehéz volt együttműködniük, de nyilván megérne egy misét a diplomáciai apparátus is.

 

 

Már vannak, például a lányom az (nevet). A többségnek ott ez könnyebben beszerezhető dolog volt, mint a kárpát-medencei magyaroknak. Találkoztam kint sok olyan emberrel, aki felvette az állampolgárságot. Kampányoltak is az áprilisi választások előtt, hogy aki teheti, menjen el szavazni. 

 

 

Nem szeretem a hazaárulással való operálást, nagyon nyúlós fogalom. 

 

 

Később támogatta, erről szólt a szatmári beszéde, 1919. március 2-án. (Eközben a Semmelweis utca sarkán feltűnik a hitvesi csókot váltó Novák-Dúró házaspár. Interjúalanyunk felélénkül.). Hozzá kell tennem, Károlyit nem szeretem, főleg azt, amit a húszas-harmincas években csinált.

 

 

A Rajk-per idején lemondott, '49-ben megvált a franciaországi követségtől is. A hazaárulás viszont nagyon necces történet, főleg Kelet-Európában. Ha úgy veszem, Pilsudski marsall is hazaáruló volt, az osztrákok pénzén légiót szervezgetett. II. Rákóczi Ferenc a törökökkel boltolt. Nemsokára megjelenik egy tanulmánykötetem, már a kiadóban van, írtam benne azokról a szlovák politikusokról, vagy ügynökökről, akik a két világháború között Magyarországnak dolgoztak. Például ott volt Frantisek Jehlicka, vagyis Jehlicska Ferenc, egy baromi képzett teológus, nem akarnék csúnyát mondani, de egy rövid ideig gyakorlatilag ő volt Hlinka agya. Prágai nemzetgyűlési képviselő is volt, aztán valahogy váltott, pénzért, meggyőződésből, hiúságból – a harmincas években már Hitler is tetszett neki. Egy csomószor nagyon vékony a határvonal a nagyformátumú emigráns és a hazaáruló közt. 

 

Amit Károlyi a huszas-harmincas években csinált, az részben vérlázító, részben röhejes. 1929-ban elment tanúskodni azok mellett a magyar kommunista munkások mellett, akik az észak-franciaországi Roubaix-ban megtámadták a helyi magyar katolikusok augusztus 20-i összejövetelét. Nem is ismerte őket, ott sem volt, de azt gondolta, hogy elég mentség, ha elmondja, hogy a támadókat a rettenetes magyarországi terror kényszerítette a tettükre. 1918-ban egyszerűen arról volt szó, hogy nem állt a helyzet magaslatán. Tisza összehasonlíthatatlanul nagyobb formátum volt. A Jobbik is olvashatná Tisza Istvánt, ajánlom az összes művek negyedik kötetét benne - kifejezetten liberális szövegekkel, az agrárkérdésről szólótól Friedrich Hayek is hanyattesne. Ugyanakkor társadalompolitikában nagyon konzervatív figura volt. Szobrot mindenképpen érdemel, akár a Kossuth térre is, hiszen korábban ott állt a szobra, amelyet leromboltak. De hogy eltegyük-e onnan a Károlyiét? Nem tudom. Számomra az a szobor egy megtört vénembert ábrázol, aki a botjával tipeg és gyakorlatilag mindent elrontott. 

 

 

A megtört boltívek alatt. Művészeti szempontból semmiképp nem érzem vészesnek a szobrot. Tegyük oda Tisza Istvánét is, és akkor aki akar ehhez megy áldozni, a másik pedig ahhoz. Az idő ezt a kérdést el fogja dönteni. Ma már nem igazán találni olyan baloldali történészt sem, aki el ne mondaná, hogy Károlyi miniszterelnökként nem állt a helyzet magaslatán. De azt is el kell mondani, hogy 1918 végéig-1919 elejéig mindenki bízott benne. Nem csak a szociáldemokraták, a polgári radikálisok, hanem Bethlen István, Teleki Pál és Apponyi Albert is. Szóval egy kicsit összetettebb a történet. Ő legalább 1948-49-ben azt mondta, hogy nem tart a kommunistákkal. Az is valami.