Lengyelek

„A katyni erdő némasága, ahol az előre megásott tömegsírok szélén hangtalanul imádkoznak a lengyel hazafiak. Tisztek és tartalékosnak behívottak. A lengyel értelmiség színe-virága. Orvosok, tanárok, tanítók. Egy nemzet lelke. Állnak a katyni erdőben, az előre megásott tömegsírok szélén, s csak az ajkuk mozog. Imádkoznak. Hátuk mögött az NKVD-s hóhérok, a vörös nácik jéghideg, rezzenéstelen arccal emelik a pisztolyokat. Tarkólövés. Az élettelen testek tömegsírba zuhannak. Van akkora szörnyűsége, iszonyata mindennek, mint amikor a nyilasok Dunába lőtték a pesti rakparton a zsidókat. S van akkora »propagandaértéke« is… De erről nem esett szó. S ha igen, akkor csak hazugság. A nürnbergi színjátékban a szovjetek megpróbálták a németek nyakába varrni Katynt. Nem sikerült nekik. De a hazugság maradt. A hazugság – és a csönd.

Wajda törte át aztán a hallgatás falát. Filmje remekmű – s mert Wajdát sem kiköpni, sem lenyelni nem lehet, hát a filmjét is agyonhallgatták inkább. Párizsban külvárosi mozikban adták, vasárnap délelőtt 10-kor. S mivel »alacsony volt a nézőszám«, hát hamar le is vették a műsorról.
Álltak a lengyel hazafiak a katyni erdőben. Tömegsírban végezték. Jól mondta Edward Smigly Rydz tábornagy, a lengyel fegyveres erők vezetője közvetlenül a háború előtt: »A németekkel a szabadságunk elveszítését kockáztatjuk. Az oroszokkal a lelkünket veszítjük el.«

Oda, a katyni erdő némaságába igyekezett Kaczynski államelnök. Hogy lerója kegyeletét honfitársai előtt. A lengyel nemzet lelke előtt. Oda igyekezett, és meghalt. S vele halt sok állami, katonai vezető és a katyni erdőben meggyilkoltak utódai.”