Nagy Tengeri Szépség

Emberek óvakodnak a köveken, figyelmesen maguk elé néznek, bokájukat, térdüket hullámok fröcsölik, tenyerük a sziklafalon matat, valami fogódzót keres, de nincsen fogódzó, néha kicsit meginognak, már-már úgy tűnik, hogy beleesnek, de nem esnek bele. Ha van a mostani élet koreográfiájában jellemző mozdulatsor, akkor ez az. Ez az óvakodás, ez a lassú, billegő, kicsit nevetséges haladás, ez az igyekvés lépésről lépésre előre. Aki így megy, az szükségszerűen szégyenkezik is egyben. Mint ezek az emberek itt, emberek a köveken, közrendű nyaralók. Ahogyan a következő lépést mérlegelve lehajtják a fejüket, a tarkójukról le lehet olvasni, hogy mennyire kényelmetlenül érzik magukat, de a szégyent nem tompítja, ha félúton megállnak, a szégyent csak a további haladás veszi el. Mindenki nézi őket, de nem baj, ez nem tényező, a mások tekintete nem állít meg semmit. Aki így megy, az megy, nem torpan meg soha, csak ha célba ért, pont ott, néhány méterrel a Nagy Tengeri Szépség előtt. Mintha iksszel jelölték volna, mindenki ösztönösen odatalál, a tökéletes helyre. A fények, a szögek, a kompozíció. Óvakodás és szépség, ezt a két szót szeretném képeslapon hazaküldeni mint nagyon összetartozó fogalmakat.