Az ukrán hadsereg legyengült a nyári támadásban, a Nyugat pedig kezd kifogyni a pénzből – és a lakosság támogatásából is

E cikk megjelenéséig valószínűleg elülnek a Jevgenyij Prigozsin halálos repülőbalesete által keltett hullámok, és jó eséllyel ugyanannyira nem tudni biztosat, mint a hír meg­jelenésekor, azonban a lázadása után száműzött zsoldos­vezér halála nagyon keveset változtat a háború menetén. Sőt, akkor is keveset változtatna, ha a Wagner még mindig aktívan részt venne a küzdelmekben. Még az Isten által felkent királyok idejében sem értetődött magától, hogy egy háború véget ér az uralkodó halálával, a 21. században pedig az egyre összetettebb küzdelemben egyes vezetők halála vajmi keveset változtat a háborúk kimenetelén.

Az ismeretlen okból bekövetkezett légi baleset mellett a múlt hét egyik legérdekesebb eseménye egy kombinált tengeri-légi rajtaütés volt, amelyben az ukrán erők csapást mértek a Krím félsziget legnyugatibb pontjára, a Tarhankuti­félszigetre. Ukrán források szerint egy modern SZ-400 Triumf rendszert semmisítettek meg, az oroszok viszont csak egy régebbi SZ-300 rendszer elemeinek elvesztését ismerték el.

Szokás szerint nem a számháború a lényeg, hanem maga a tény. Hogy egy felderítési, hírszerzési NATO-információk­kal vaskosan megtámogatott műveletben Ukrajna ismét húzott valami meglepőt. A támadás csak kivitelezésében és helyszínében volt meglepő, ugyanis a Fekete-tenger felett megélénkülő nyugati drónforgalom nyomán az orosz katonai bloggerek (vojenkorok) már napokkal korábban figyelmeztettek egy közelgő támadásra. A levegőben drónokkal, a tengeren motorcsónakokkal indított támadásról először lefitymálóan számoltak be orosz források, sorolva a megsemmisített légi és tengeri eszközök számát. Érdekes képet fest az orosz légierő képességeiről, hogy egy Szu-30-as vadászbombázó állítólag fedélzeti gépágyújával semmisítette meg az egyik ukrán motorcsónakot. Egy tengeri őrjáraton lévő gépen miért nem volt levegő-felszín rakéta, vagy legalább egy irányítatlan rakétákból álló blokk? Miért kellett a legkockázatosabb módon, közvetlen közel repülve megtámadnia a célpontot? Ráadásul másnap kiderült, hogy néhány csónak elég közel került ahhoz, hogy csapást mérjen a NATO által felderített légvédelmirakéta-­komplexumra. És hogy tovább szórják a sót a sebbe, másnap ukrán különleges műveleti katonák szálltak partra nem messze a támadás helyszínétől. Kitűzték az ukrán zászlót, majd észrevétlenül visszavonultak.

Az ilyen és ehhez hasonló rajtaütéseknek közvetlen és jelentős katonai hatásuk nincs. Kicsiny méretük miatt nem is lehet. Arra azonban kitűnően alkalmasak, hogy az ukrán lakosság harci kedvét és az orosz hadvezetés fenyegetettségérzését fenntartsák. Ezek a rajtaütések egyébként a viszonylag kevéssé ismert brit Különleges Vízi Szolgálat (SBS) működésének jellegzetességeit mutatják.

De sem ezek a tűszúrásnak tetsző akciók, sem az – egyes források szerint csak jövő év végére beérkező – F-16-os vadászbombázók nem hoznak jelentős változást az ismét állásháborúvá dermedt frontvonalakra. A hosszas halogatás után végül június 4-én megindult ukrán ellentámadás szakított a tavalyi „könnyűlovasmódszerrel”, és nem követte a nyugati szakértők által javasolt, erőösszevonással, hagyományos módon megindított támadás elvét sem. Nem véletlenül. A kitűnő katona hírében álló Valerij Zaluzsnij tábornok által irányított ukrán katonai vezetés pontosan látta, hogy a tavaly nyárihoz képest jelentősen kisebb mennyiségű nyugati katonai segítség nem teszi lehetővé egy klasszikus offenzíva megindítását. Különösen az egyértelmű célpont Zaporizzsai területen. Ehhez ugyanis olyan feltételek hiányoztak, mint a legalább helyi légi vagy a tüzérségi fölény. Ráadásul az orosz védelmi vonalakat szemmel láthatóan megerősítették, mélységében kiépítették, és aknamezőkkel védik. Igaz, erről a tényről az év első felében a nyugati sajtó nem igazán számolt be, kizárólag az ellentámadást sürgette, és túlzott várakozások kíséretében már sok esetben a Krím felszabadításáról fantáziált. Így a nyár végén kijelenthető, hogy hiába.

Ugyan az ukrán katonák halált megvető bátorságról tettek tanúbizonyságot, sem a szemlátomást hiányos felkészültségű és támogatású helyi páncélosrohamok, sem a szintén első világháborút idéző rohamosztagos (Stoßtruppen-)taktika nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Ez utóbbi a mindent látó drónok korszakában olyan súlyos veszteségekkel járt, hogy az orosz oldalon húsfalnak és hohol kamikazénak nevezték el (a hohol az ukránok gúnyneve oroszul, az ukránok pedig orkoknak hívják az oroszokat). Augusztus végéig az ukrán ellentámadás eredménye mindössze néhány tucat, közösen rommá lőtt falu visszafoglalása, jelentős veszteségekkel.

Igazából mindegy a szómágia, hogy újabb fő védvonalnak vagy fedező-biztosító övnek nevezzük azokat az orosz védelmi állásokat, amelyekbe több helyen sikerült elég mélyen beékelődniük az ukrán támadóknak. Ugyanis a logikus műveleti cél, a Melitopol irányában fekvő, erődített Tokmak város felé is csak a távolság feléig jutottak. Nehezen hihető, hogy az őszi esőzésig hátralévő három-négy héten többet tudnának elérni, mint az azt megelőző két és fél hónapban.

Különös módon az, hogy állítólag két orosz csatahelikoptert lelőttek egyetlen nap alatt, szintén azt mutatja, hogy az ukrán légvédelem gyengül, és az orosz légierő működése erősödik. Ugyanis ezek szerint mind több bevetést repülnek az eddig szinte mindenható ukrán légvédelem miatt földre kényszerülő orosz forgószárnyasok.

Kifejezetten érdekes, hogy a július közepéig a jövőbeni ukrán győzelmi jelentésektől hangos nyugati sajtó hirtelen egész reálisan kezdte látni a helyzetet. Egyre szaporodnak azok a cikkek, amelyek az ukrán problémákról, a (nehéz)fel­szerelés hiányáról, a burjánzó korrupcióról számolnak be, és az ellentámadás nehézségeit ecsetelik. Sőt, konkrétan az ukrán politikai és katonai vezetést hibáztatják a sikerek elmaradásáért. Nehéz nem arra gondolni, hogy a hamarosan kezdődő amerikai választási kampány miatt megindult a leválás a híreket sokáig uraló ukrán háborúról.

Ha igazak a hírek, és nem egy újabb, a nyugati fősodratú média által kivitelezett ukrán dezinformációs kampányt látunk, keleti szomszédunk lassan a végére ér az ellentámadásra félretett erőinek. Egyes ukrán és külföldi vélemények szerint már nincs messze Ukrajnában a Kossuth-nótában megénekelt „ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni” állapot sem. Erről a tökéletes ukrán hírzárlat miatt nincs megbízható információnk, és nehezen hinném, hogy egy Zaluzsnij kaliberű hadvezér mindent egy lapra tenne fel, de vannak arra utaló jelek, hogy Oroszország támadásra készül. Amennyiben ez bekövetkezik, a fő kérdés az, mi lehet a célja. Sem egy Kijev elleni újbóli direkt csapás, sem egy Harkiv elleni offenzíva nem zárható ki. Ugyanis ahogy a gázoknál, úgy a háborúban sincs légüres tér: ha az egyik fél nem támad, akkor a másiknak kell. Hacsak nem merültek ki az ellenséges felek, de ennek orosz oldalon egyelőre kevés jele látszik.

Figyelembe véve a NATO felderítési és hírszerzési képességeit, nem tartom valószínűnek, hogy nagyobb erő-­összpontosítással, klasszikus mélységi művelettel próbál­kozna az orosz vezetés. Sokkal inkább széles fronton megindított, lassú előrenyomulás várható, erős tüzérségi és légi támogatással. Az igazi kérdés az, hogy a nyári támadásban kimerült ukrán hadsereg és a totális mozgósítás réme által fenyegetett ukrán társadalom mit reagál rá. No meg a korábbi hurráoptimista hozzáállás ellenére pénzügyi lehetőségekből és lakossági támogatásból egyaránt lassan kifogyó Nyugat. És akkor az átadható európai katonai eszközöket tároló raktárak kiürüléséről még szó sem esett.

Nyitóképen: szétlőtt ház előtt áll egy ukrán katona a Donecki területen augusztus 17-én. Fotó: AFP / Ignacio Marin / Anadolu Agency