Az oikofóbia, saját kultúránk megvetése nem modern jelenség, hanem átjárja a Nyugat történelmét. Legfőbb oka az értelmiségiek folytonos szereptévesztése, akik a saját közösségeik megvédelmezése helyett valamilyen egyetemes igazság előmozdításában látják a feladatukat.
Már George Orwell is írt bizonyos angol értelmiségiek körében hódító „negatív nacionalizmusról”: megfigyelte, hogy egyesek lelkesednek más népek szokásaiért, de úgy vélik, hogy a saját kultúrájuk iránt a hasonló érzések kínosak és veszélyesek. Orwell szerint ez a fajta önmegvetés identitásjelzőként funkcionált, eszközként arra, hogy elhatárolódjanak a munkásosztálytól, amelyhez egykoron tartoztak. Az oikofóbia fogalmát végül a kortárs konzervativizmus legnagyobb alakja, Roger Scruton alkotta meg a napjaink Nyugat-Európáját jellemző önmegvetés, olykor nyílt öngyűlölet leírására. Definíciója szerint mindez egyfajta „belső igény, hogy becsméreljük azokat a szokásokat, a kultúrát és az intézményeket, amelyek azonosíthatóan a mieink”. Egy fiatal svéd filozófus, Benedict Beckeld úgy döntött, hogy Orwell és Scruton nyomdokain haladva önálló tudományos kötetet szentel a nyugati politikát, ezzel a jövőnket érdemben meghatározó jelenség vizsgálatának.