Erdoğan végtelen nyugalma – Törökország a választás óta

Recep Tayyip Erdoğan török államfő volt az augusztus 20. és az atlétikai világbajnokság köré szervezett diplomáciai nagyüzem egyes számú sztárvendége. Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter nagyszabású tárgyalásokat jelentett be, melyek eredményeképpen Törökország immár nemcsak a legfontosabb tranzitországként, de szállítóként is megjelenhet a magyar gázpiacon. A délkeleti hatalomra kevésbé figyeltünk, mióta nagy hírveréssel lezajlott a választás – pedig történt egy s más Erdoğan harmadik elnöki ciklusának kezdetén.

Vissza az ortodoxiához

Ankara először is az infláció letörésének útjára lépett. Erdoğan a 2021 óta folytatott, az inflációt alacsony kamatokkal megfékezni kívánó gazdaságpolitika kudarcát elismerve a pénzpiacok ínyére való páros kezébe adta az állami pénzügyeket. Mehmet Şimşek pénzügyminiszterként megszorításokkal igyekszik berámázni a választási költekezés és a dél-anatóliai földrengések által erősen megviselt államháztartást, a Goldman Sachstól igazolt Hafize Gaye Erkan, az ország első női jegybankelnöke pedig törekszik annyira ortodox kamatpolitikát folytatni, amennyire csak az államfő engedi. Úgy tűnik, szabadabb a keze, mint a 2021-es erdoğani kísérlet előtti jegybankvezérnek: három pártkatona alelnökét is leváltották szakemberekre, s megléphetett egy markáns, 900 bázispontos kamatemelést, amivel a valóságtól elrugaszkodott, 8,5 százalékos alapkamat 17,5 százalékra kúszott fel. És akár annak árán is tovább fogják növelni, hogy ez az olcsó hitelektől függő, versenyképtelen cégek tömeges bedőléséhez vezethet, valamint jelentős stressztesztnek vetheti alá a bankrendszert is.

A kamatemelésnek azonban nem egyszerűen csak az erdoğani unortodoxiától való elrugaszkodás a célja, hanem a központi bank hatalmának visszaszerzése is – az utóbbi években maguk a török bankok is komolytalannak tartották az ország monetáris politikáját, ezért figyelembe sem vették az alapkamatot, és annál jóval drágábban osztották a hiteleket. Így az elszálló infláció mellett az ország még az alacsony kamat előnyeit sem élvezhette igazán. A fiskális és monetáris politika vezetői augusztus elején a befektetőket is tájékoztatták szándékaikról, és megerősítették elkötelezettségüket a folyamatos, de a gazdasági növekedést még nem elimináló kamatemelés mellett. A jegybank szabadságát mutatja emellett az is, hogy előrejelzésében ez évre 58, jövőre 33, 2025-re pedig 15 százalékos pénzromlással számol – azaz nyíltan ellent mer mondani az államfőnek, aki a kampányban két éven belül egy számjegyű inflációt ígért.

Az új gazdasági tandem működésének eredményét már érzik a törökök: a földrengésekre hivatkozva bejelentett, nemzeti szolidaritási csomagként aposztrofált két júliusi megszorítócsomag következtében durván megemelkedett a benzin, a gázolaj, a földgáz és a szeszes italok jövedéki adója, 18-ról 20 százalékra növelték a normál, 8-ról 10 szá­zalékra a kedvezményes áfát, megemelték a társasági adót és a gépjárműadót is, valamint visszafogtak minden állami költést a földrengések utáni újjáépítésen kívül. A fegyelmezett gazdálkodásra azért van szükség, hogy a pénzpiacok bízzanak a lírában, s a valuta gyengülése ne fűtse tovább az inflációt.

A fájdalmakért cserébe a lírát valamelyest sikerült stabilizálni, a választás utáni hatalmas gyengülést követően július vége óta inkább stagnálást mutat, júniusban pozitív lett a folyó fizetési mérleg, valamint a Moody’s felvillantotta Törökország fel­minősítésének lehetőségét is, amennyiben folytatódik az ortodox gazdaságpolitika. Az infláció ügyében viszont nem jók a hírek: a tavaly október óta tartó csökkenés megállt, júliusban pedig majdnem 10 százalékkal, 47,8 százalékra nőtt a pénzromlás mértéke a múlt év azonos hónapjához képest. Azonban a Török Statisztikai Intézet (TÜİK) adataiba vetett közbizalom finoman szólva nem maradéktalan, a szakszervezetek szerint a hivatal kozmetikázza az inflációs adatokat azért, hogy az államnak minél kevesebbet kelljen emelnie a minimálbéren és az inflációval indexált többi fizetésen. Erre utal, hogy a Török Szakszervezetek Szövetsége (Türk-İş) szerint júliusban a létminimum meghaladta a hivatalos inflációs adat szerint megemelt minimálbért – ilyesmi csak akkor történhet, ha az inflációs adat valótlan. Sajtóinformációk szerint a pénzügyminiszter augusztus elején rászólt a TÜİK-re, hogy legyen kedves valós adatokkal ellátni, mert fals számokra nem építhet gazdasági programot, erre a hivatal változtatott az inflációmérés módszertanán. Bár a líra valóban gyengült a választás után, az infláció júliusi visszapattanása valószínűleg kevésbé ennek, sokkal inkább a módszertanváltásnak a következménye.

Engedmény a keményvonalasságból

Minden bizonnyal a gazdaságpolitikai tűzoltás része az a kissé kényszeredettnek ható nyugatos fordulat is, amelyet Erdoğanék a választás óta végrehajtottak. Ennek kevésbé észrevehető, de fontos része a külügyminiszter-csere: Hakan Fidan a Nemzeti Hírszerző Szervezet (MİT) éléről érkezik a posztra, ahol kőkemény kurdellenes akció­kat vezetett Irakban és Szíriá­ban, ám kulcsszerepe volt Török­ország közel-keleti kapcsolatainak rendezésében is például Egyiptommal, Izrael­lel, az Egyesült Arab Emírségekkel és Szaúd-­Arábiával. Kinevezése egyszerre sugároz keménységet és tárgyalókészséget, egyik első megnyilvánulásában rögtön Törökország európai uniós csatlakozását szorgalmazta. Szerinte a csatlakozás parkolópályára tétele „stratégiai vakság” volt, és a folyamatot „a teljes tagság perspektívájával” kell újjáéleszteni. Bizonyára sokan fellélegeztek a nyugati országokban akkor is, amikor meglátták, hogy az elnök az új kabinetben már nem tart igényt a legdurvábban Nyugat-kritikus török kormánypolitikus, Süleyman Soylu belügyminiszter szolgálataira.

A legfontosabb nyugatos gesztus persze a vilniusi NATO-csúcson történt, ahol Erdoğan áldását adta a svéd csatlakozásra. Azonban ez még távolról sem lefutott meccs, mert a török parlament őszig nem ülésezik, s addigra az USA-nak feltehetőleg F-16-ügyben, az EU-nak pedig a vámmegállapodás újratárgyalásának ügyében kell gesztust tennie ahhoz, hogy októberben meglegyen a ratifikációhoz szükséges jó hangulat a törvényhozásban.

Közben pedig gesztuspolitizálás zajlik ide is, oda is: Volodimir Zelenszkij ukrán elnök júliusban Ankarában járt, s Törökország kiadta Ukrajnának az Azovsztal védőit. Valószínűleg a megállapodást összehozó törökök e lépésének következménye, hogy Oroszország a tavaly óta élő fekete-tengeri gabonaszállítási megállapodást nem hosszabbította meg, s hogy azóta a Fekete-tengerről ukrán gabonát kihajózó török hajókat érik bizonyos incidensek az orosz haditengerészet részéről.

Negatív gesztusokat is kap a Nyugat, kiváltképp Németország: Gökay Akbulut törökországi kurd származású német politikust, a Baloldal párt képviselőjét az antalyai repülőtéren őrizetbe vették a török hatóságok a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) érdekében kifejtett németországi lobbitevékenysége miatt, s csak a német diplomácia közbenjárására engedték szabadon.

Romokban az ellenzék

Recep Tayyip Erdoğan e hónapokban mind a globális diplomácia vizein, mind a honi gazdaságpolitikában nyugodtan kísérletezhet – érdemleges ellenzék ugyanis nem áll szemben vele és a huszonkét éves Igazság és Fejlődés Pártjával (AKP). A Kemal Kılıçdaroğlu személyében az elnökválasztáson csaknem összellenzéki támogatással jelöltet állító Köztársasági Néppárt (CHP) soraiban belviszály dúl: Kılıçdaroğlu elnöki székére egyre nyíltabban ácsingózik Ekrem İmamoğlu isztambuli polgármester, aki támogatóknak sincs híján. Július végén nyílt levélben üzente meg, hogy „egy demokratikus vezető a neki adatott hatalmat meghatározott ideig gyakorolja a társadalommal kötött szerződése alapján, és tudja, miként hagyja ott a feladatot, ha nem tudja teljesíteni a küldetést, amellyel megbízták, és elmarad a társadalom elvárásaitól”. Ennél egyértelműbben nem is fogalmazhatta volna meg, hogy Kılıçdaroğlu távozását látná kívánatosnak, de a CHP több vezetőjével, köztük a frakcióvezetővel, annak helyettesével és választmányi tagokkal közösen titkos Zoom-találkozót is szervezett az ügyben.

Több kisebb szövetséges pedig a CHP ellen fordult a vereség után. A Jövő Párt (GP) szóvivője például úgy nyilatkozott, „örülök, hogy nem nyertük meg a választást”, miután tudomást szerzett arról, hogy Kılıçdaroğlu a szélsőjobboldali Győzelem Párt (ZP) támogatásáért cserébe odaígért három minisztériumot és a titkosszolgálatot, s a választás két fordulója között éles, teljesen hiteltelen menekültellenes fordulatot hajtott végre. Eközben az ellenzék jobboldali pólusa, az Erdoğannal együtt kormányzó Nemzeti Akciópártból (MHP) kivált Jó Párt egyes politikusai azt fontolgatják, hogy a 2024-ben esedékes önkormányzati választáson bizonyos helyeken összefognának volt formációjukkal – s erre az MHP részéről is volna fogadókészség.

Miután az ellenzék mindent feltett a közös győzelemre, s az összefogás érdekében mind az álláspontokban, mind a közös jelölt személyében súlyos kompromisszumokat kötött, most, hogy a teljes önfeladás nem hozott eredményt, mély válságba került. Ezáltal Erdoğannak bőven hagyott időt valamilyen módon gombot varrni a hatalmas gazdasági problémákra és ráncba szedni a kapcsolatokat a Nyugattal, hogy a nyugati világ befektetői és hitelminősítői jobb szájízzel működjenek a török piacon. No meg arra, hogy megoldja minden erős vezető nagy problémáját, az utódlást – 2028-ban ugyanis számára vége a dalnak, az akkor már 74 éves Erdoğan negyedszerre nem indulhat az elnökségért. Elvileg.

Nyitóképen: földrengés után: fél éve ocsúdik Törökország a tragédiából. Fotó: AFP / Evrim Aydin / ANADOLU AGENCY