Nincs olyan ember, aki dunás és balatonos egyszerre – választani kell

A Duna és én mindig haverok voltunk. Végigkísért az életemen, ha pedig nélkülöznöm kellett hosszabb-rövidebb ideig, tudatosan vagy ösztönösen, de mindig visszataláltam hozzá.

Mohácson születtem, lovas kocsi vitt haza édesanyámmal a kórházól a hófödte baranyai lankákon át Somberekre. És bár közel volt a folyó, első találkozásunkra csak hároméves koromban, kitelepítés utáni zaklatott éveink első állomásán, Gödön került sor. Sokat szedtük a rőzsét a folyóparton, vittük haza befűteni a szoba-konyhába, ahol vártam haza az iskolából a bátyámat, de különösen a cipőjét, hogy mehessek végre játszani.

Ismeretségünk aztán a hatvanas években fordult szerelembe a Tungsram strandon, ahol tizenéves kamaszként rajongással néztem a csónak­házakból elegánsan kisikló keelboatokat, amikor éppen nem a kerek tusoló előtt álltam sorban, hogy közelről láthassam egyérintőzni Káposzta Benőt meg a kis Zsengellért.

Később vízre is szálltam, a piarista osztálytársakkal Dunaföldvárra és Mohácsra kajakoztunk a nyári szünetekben, aztán egyszer csak vége lett. Legközelebb felnőttként tértem vissza Magyarországra, és nem volt kérdés, hogy a Duna vonzáskörzetében alakítom ki az életem, amelyben hatalmas szerepet játszott Vác és a Tungsram fénycsőgyára.

Meg sem kísérlem elmagyarázni, mit jelent a hozzám hasonló mérnökfélének Aschner Lipót öröksége, az a Duna menti mikrovilág, amelyben kiemelkedő képességű, rendkívüli műszaki tudású, szenvedélyes szakemberek egész sora dolgozott olyan színvonalon, hogy az egész világon keresett munkaerőként tekintettek rájuk az egyszerű gépszerelőitől a mérnöki szintig. Amikor 1997-ben Duna­keszire költöztettem a cégemet, nekem is jutott ezekből a nagyszerű emberekből, sőt egyedül maradtunk talpon, miközben a Tungsram és utolsó tulajdonosa, a General Electric már megszűnt piaci szereplő lenni Magyarországon.

Sikereink ellenére a veszteség fájdalma mindig ott motoszkál bennem, amikor a Váci úton autózom, mert persze hűséges maradtam a Dunához – nya­raim ma Zebegényhez kötnek. Aki még nem járt erre, ne hagyja ki semmiképp: a 12-es út közvetlenül a Duna mellett halad, kocsival, vonattal és biciklivel is kivételes élmény. Akármilyen nehéz napom volt, engem már az úton elönt a nyugalom és a jókedvű várakozás, mert tudom, hogy Nagymaros előtt ott lesz Zsolt barátom, nyitott csomagtartójából pedig mosolyog rám a legfrissebb málna, eper vagy épp barack meg a verhetetlen töpörtyője. Aztán megállok a marosi állomásnál is, mert Ági jóval több, mint zöldséges: van nála tojás, savanyúság, zöldfűszer, fogkrém és mosoly. Jó nézni, ahogy kikérdezi a gyerekeket, kiválogatja maszatos kis kezükből a pénzt, és kitalálja, hogy a bevásárlás mellé maradjon még nyalókára is. Aztán már fordul is felém, és mire észreveszem magam, mindenfélét vettem, mert annyi ötlet merül fel, hogy mit is főzzünk. Ha pedig nincs idő főzni, mindig számíthatunk Lacira és Gabikára, a Hubertus hotel aranyszívű tulajdonosaira, ahonnan házhoz jön az első osztályú vaddisznó­pörkölt. Laci helyben, a Börzsöny erdeiben vadászik, a nyári kovászos uborka pedig mindig hűs és friss, úgyhogy lokális és szezonális konyha ennél jobb nem lehet.

Hát ez az én Dunám. Tudom, hogy másnak Balatonja van, tele ugyanilyen csoda élményekkel és remek karakterekkel – ez benne a szép. Azt pedig csak gyanítom, hogy nincs olyan ember, aki dunás és balatonos egyszerre, ennek a kettőnek nem lehet közös halmaza. Egry József vagy Szőnyi István, Nadal vagy Federer, York vagy Lancaster, Dózsa vagy Fradi.

Tovább most nem is folytatom, inkább megyek vízisíelni. Mert még ha olyan nagy is a sodrás, mint mostanában, némely titkos dunai öbölben még ezt is lehet.

Nyitókép: Shutterstock