Afrika nagyon közel van – ha ott meginog valami, azt az egész Nyugaton megérezzük majd

A napokban bekövetkezett nigeri puccs az újabb bizonyíték arra, hogy Afrikának kezd elege lenni az egykori gyarmatosító hatalmak befolyásából. Különösen igaz ez Franciaország esetében, hiszen az elmúlt években egymás után kísérlik meg leváltani a Franciaország által támogatott államfőket. A nyugati befolyás csökkenése jó lehetőség Oroszországnak, hogy újabb szövetségeseket szerezzen Afrikában, ahogy a már jó ideje hangsúlyosan jelen lévő Kína is kapva kaphat az alkalmon.

Július 26-án Nigerben katonai lázadás tört ki az egykori gyarmatosító Franciaország által támogatott Mohamed Bazoum elnök ellen. Az Abdourahamane Tiani tábornok vezette puccs kirobbanása után néhány nappal az emberek a fővárosban található francia nagykövetség épülete előtt tüntettek, és követelték, hogy a franciák hagyják el az országot.

Emmanuel Macron francia elnök erre úgy reagált, a támadás nem marad válaszreakció nélkül, és bár kezdetben Franciaország elutasította az országban tartózkodó állampolgárainak evakuálását, pár napra rá megérkeztek Párizsba az első hazamenekített franciák.

A 20. században rengeteg puccskísérletet hajtottak végre szerte Afrikában. A helyzet valamelyest javult a kétezres évek elején, ám az előző négy-öt évben kontinensszerte ismét egyre több a lázadás. Különösen igaz ez a Szaharától délre eső Száhel-övezetre és a frankofón országokra, ahol az emberek úgy látják, nem elég tettre készek a franciák által támogatott, demokratikusan megválasztott kormányok, és egyre több helyen követelik az eltávolodást Franciaországtól.

A szakértők szerint ha egy ország belpolitikai helyzete bizonytalan, ami katonai hatalomátvételi kísérletben nyilvánul meg, számítani lehet arra, hogy hasonló törekvések fogják követni. Afrika több országában ilyen bizonytalanság alakult ki, különösképpen a Száhel-övezetben található frankofón területeken, mint Csád, Mali, Burkina Faso vagy épp Niger.

A bizonytalanság egyik fő oka a szegénység. Az érintett országok nemzeti összterméke (GDP) a 2020-as évben nem haladta meg a 20 milliárd dollárt. Viszonyításként: Magyarország GDP-je abban az évben 157,2 milliárd dollár, az Amerikai Egyesült Államoké pedig 20 000 milliárd dollár volt. A Száhel-övezetben a sivatagi éghajlati adottságok miatt ráadásul alig van ivóvíz, az éghajlatváltozással pedig egyre romlik a helyzet. A források hiánya, az élelemért és ivóvízért folytatott mindennapi harc a terrorizmus táptalaja, ami előbb-utóbb szintén polgárháborúhoz, lázadáshoz vezet, mivel a kormányok szinte sosem tudják megfelelően kezelni.

Az éhínség és a nélkülözés mellett van egy másik tényező, ami a puccsok megszaporodásához vezetett – és Niger esetében is azt láthatjuk, hogy elsődleges indokká lépett elő.

Az utóbbi években a frankofón országokban – vagyis az egykori francia gyarmatokon – az emberek nincsenek megelégedve a demokrácia helyzetével, úgy vélik, hogy a kormányok nem reagálnak megfelelően a terrorizmus veszélyeire, és nagyobb autonómiát szeretnének kivívni Franciaországgal szemben. 1990-ben az akkori francia elnök, François Mitterrand La Baule-ban összehívta a frankofón afrikai országok vezetőit, ahol egyrészt támogatást ígért nekik, másrészt arra buzdította őket, hogy európai mintára hozzanak létre demokratikusan működő államokat. Az elképzelés kezdetben jónak látszott, ám azzal nem számolt a francia elnök, hogy az afrikai társadalmak megosztottsága miatt a demokratikus választásokon mindenki a saját törzséből származó jelöltre fog szavazni, abban a reményben, hogy így baráti alapon ő is részesül a nyugati adományokból.

A demokrácia így a látszat ellenére a kontinens legtöbb országában továbbra is csak vágyálom maradt. Az elégedetlenség a 2010-es évek végére csúcsosodott ki. A társadalmakban továbbra is nagy a megosztottság, és hiába a nyugati segélyek, azok jobbára nem jutnak el a legszegényebbekhez. A lázadók között egyébként meglepően sok a fiatal, aki elutasítja a nyugati segítséggel hatalomra kerülő, demokratikusnak nevezett választáson diadalmaskodó elnököket. A France24 egyik friss műsorában Niger esetében azzal indokolják a fiatalok elégedetlenségét, hogy ők már nem emlékeznek az 1990 előtti időkre, és csak a demokrácia hiányosságait látják. A BBC cikke szerint a valós indok azonban az lehet, hogy a demokráciát támogató nyugati hatalmak szemet hunynak a választási csalások fölött, és nem hajlandók tudomásul venni, hogy Afrika sok országában egyáltalán nem működik a demokrácia, sőt még támogatják is ezeket a kormányokat. Az egyre gyakoribb puccskísérletek tehát a demokrácia haldoklásának látványos tünetei.

Oroszországhoz fordulnak

Ahogy a nigeri lázadás is rámutatott, sok afrikainak kezd elege lenni a Nyugat – elsősorban Franciaország – tevékenységéből. Mivel továbbra is szükségük van egy fejlettebb ország külső segítségére, a katonai hatalomátvétel után több afrikai ország is a Kelet felé kezdett kacsingatni, és vannak, amelyek Oroszországot szemelték ki maguknak. Az oroszoknak szintén előnyös lehet ez a szövetség a Nyugat ellen vívott konfliktusukban, hiszen azzal, ha megnyerik maguknak Afrikát, a nyugati hatalmak fontos szövetségeseket veszítenek el.

Július 30-án Niger fővárosában, Niamey-ben a lázadók nemcsak hogy a franciák hazahívását követelték, de orosz zászlót is lengettek. Korábban Mali és Burkina Faso esetében is előkerült az orosz zászló a puccsok idején. Niger az utolsó bástya volt Franciaország és a Nyugat számára az al-Káida és az Iszlám Állam terrorszervezetek elleni regionális harcban, mivel Mali és Burkina Faso is megtagadta az együttműködést Franciaországgal, hogy szorosabbra fűzze a kapcsolatát az oroszokkal.

Jevgenyij Prigozsin Wagner-vezér az Orkesztr Wagnera (Wagner Zenekar) nevű Telegram-fiók bejegyzése szerint támogatásáról biztosította a nigeri hatalomátvétel végrehajtóit, és felajánlotta segítségét az új kormánynak. „Ami most Nigerben történik, nem más, mint a nép harca a gyarmatosítók ellen” – mondta.

A nigeri puccs egy újabb lehetőség Oroszországnak, hogy megszilárdítsa befolyását az afrikai kontinensen, ahol az előző években előnyös pozíciót sikerült felvennie. Minden azzal kezdődött, hogy a Wagner csoport 2018-ban csapatokat telepített a Közép-afrikai Köztársaságba, kiterjesztette a működését Szudánra, majd 2021-ben együttműködésre lépett Malival is.

Franciaország több csapatot is állomásoztatott egykori gyarmatai területén, hogy részt vegyenek a terrorizmus elleni harcban. A puccsot követő hatalomátvétel után Maliban és Burkina Fasóban is egyértelmű lett, hogy nincs szükség a nyugati katonákra, helyette az oroszokkal kívánnak együttműködni az új kormányok, ezért lassan mindkét országból kivonták a francia csapatokat. Csádban is meggyengült a franciák helyzete, a puccs kezdetével pedig Franciaország Nigertől is megvonta a támogatásokat.

Nemcsak a franciáknak, az Egyesült Államoknak is fontos partner volt Niger, ahová több mint ezer katonát vezényelt ki, miközben 500 millió dollárt költött 2012 és 2021 között az ország katonai támogatására. Ezenkívül olasz és német csapatok is állomásoznak az országban.

Csökkenő francia befolyás

Az afrikai országok nehézségekbe ütköztek, miután az 1960-as években függetlenedtek gyarmatosítóiktól, és az azok által létrehozott államokat és intézményeket kellett kormányoz­niuk. Nem csoda, hogy a lakosság körében elégedetlenség alakult ki, és gyakoriak voltak a felkelések. Franciaország ugyanakkor szerette volna megőrizni befolyását korábbi gyarmati területein, és továbbra is komoly gazdasági és kereskedelmi szereplő maradt a frankofón országokban.

Az előző évtizedekben többfelé működött is ez a kapcsolat, de minden megváltozott, miután 2012-ben iszlám csoportok vették át az irányítást Mali északi részén. A bamakói kormány az ENSZ-hez fordult segítségért, ám a felszabadítására küldött francia csapatok nem jártak sikerrel, és Mali fontos területet veszített el, gyakorlatilag a franciák beleegyezésével. Ráadásul a harcok elhúzódtak, ami olyan alapvető intézmények összeomlásához vezetett, mint az egészségügy és az oktatás. Az országban folyamatosan nőtt a bizalmatlanság a franciákkal szemben, amihez hozzájárultak a gyarmatosítás időszakából megmaradt brutalitás emlékei is. A 2020-ban és 2021-ben szervezett katonai puccsokban már benne volt a franciák iránti ellenszenv is, olyannyira, hogy 2022 augusztusában felszólították a francia csapatokat, hogy hagyják el az országot. A kivezényelt katonákat Nigerbe küldték, ahol már akkor tapintható volt a nép ellenérzése a franciák által támogatott Mohamed Bazoummal szemben.

Oroszország ezt a konfliktust használta ki, és látványosan közeledni kezdett Bamakóhoz. Mali pedig nyitott volt a kezdeményezésre, és Moszkva csakhamar Párizs helyébe lépett. Abdulaye Diop, Mali külügyminisztere már egy évvel korábban azt nyilatkozta az oroszokkal való kapcsolatról: „Az oroszok Mali kérésére vannak itt, és jól megfelelnek a stratégiai elvárásainknak.” Mali után Burkina Faso is erre az útra lépett. A franciákat felszólították, hogy hagyják el az országot; és bár a kormány tagadja, az amerikai hírforrások szerint Jevgenyij Prigozsin komoly együttműködésről tárgyal a Burkina Fasó-i kormánnyal. 

Paul Stronski, a Carnegie Alapítvány a Nemzetközi Békéért elnevezésű intézmény kutatója szerint Oroszország „hatalmas csomaggal” érkezik Afrikába: egyszerre nyújtana védelmet, adna politikai tanácsot, médiakampányt és fegyvert. Cserébe politikai befolyást szerezne, és kihasználná a kontinens által nyújtott erőforrásokat.

A Száhel lehet egy újabb hidegháború hadszíntere

Az USA végső soron attól tart, hogy Oroszország egy Nyugat-ellenes államok közti szövetséget hozna létre az afrikai kontinensen. Kelet és Nyugat harcában döntő szerepet játszhat, hogy kinek sikerül Afrikát a saját oldalára állítania. „A Száhel lett az új világrend laboratóriuma, egy új hidegháború színtere” – idézi a BBC Beatriz Mesát, a Rabati Nemzetközi Egyetem politikatudományi professzorát. 

Az Afrikára szakosodott szakértő szerint a terrorszervezetek jelenléte, a korrupció és a katonai puccssorozat, amelybe a térség került, Afrika legkiszolgáltatottabb és legbizonytalanabb részévé teszi a Száhel-övezetet.

A Nyugat közömbössége és a problémára adott válasza azt vetíti előre, hogy a térségben továbbra sem fog stabilizálódni a politikai helyzet, és a franciákkal szembeni elégedetlenség egyre csak nő. Oroszország szempontjából ugyanakkor kérdéses, hogy sikerül-e megtartania az afrikai országok bizalmát, és még több országot maga mellé állítania. A július végi orosz–afrikai csúcstalálkozó jól mutatja Oroszország igyekezetét, és azt is, hogy Afrika is nyitott a Kremllel való tárgyalásra. Az, hogy a kontinens végül a keleti vagy a nyugati nagyhatalmak mellett teszi majd le a voksát, azon is fog múlni, hogy ki az, aki képes partnerként tekinteni rá, és nem csak a kiaknázható lehetőségeket látni benne.

Nyitóképen: függetlenséget ünneplők Niamey-ben augusztus 3-án. Fotó: AFP