Hosszú és göröngyös az út, mire egy kozmopolitaként nevelkedett fiatal visszatér magyar örökségéig, s rangos német lapok után az MCC Média Iskolájának vezetését választja. Boris Kálnokyval Őseim földje című könyve apropóján beszélgettünk.
Veczán Zoltán írása a Mandiner hetilapban
„Akkor egy feladat ezt kideríteni” – ráz kezet Kálnoky Boris a hozzánk lépő férfival a kávézóban. Aki egyébként a hely vezetője, s éppenséggel a református, gyöngyösi Kálnokyak leszármazottja. Némi fejtörés után sincs meg azonban a közös pont a családfán Borisszal, az bizony elmaradt, valahol még Kossuthék idejében. Nem csoda: egy ilyen régi nemesi famíliának sok ágát-bogát elfedi a számos háború, forradalom, rendszer- és impériumváltás köde.
1945 után Kálnoky Boris közvetlen felmenői, illetve ő maga is bevonta ebbe a körbe Amerikát és Nyugat-Európát is. A család legismertebb élő tagja a hetekben Őseim földje címmel immár magyarul is publikálta azt a mintegy ötszáz oldalas kötetet, amelyben a família történetén keresztül az ember rácsodálkozhat tágabb régiónk történelmére.
„A kiadóval úgy döntöttünk, hogy az újságírói nevem, Boris Kálnoky lesz a címlapon – meséli az 1962-es születésű zsurnaliszta. – Németországban jól működik a Boris, lásd Boris Becker, Borisz Paszternak, csak ideköltözve szembesültem azzal, hogy a Borbála becézését ugyanígy írják, illetve feltételezik, hogy valami masszív kommunista fia vagyok; ezen az sem segített, hogy a másik keresztnevem Gregor.”
Levelezésében viszont már áttért a magyar írásmódra. Ez is egy döntés volt, akárcsak az, hogy 1993-ban fejest ugorjon az ismeretlenbe, feladja állását a tekintélyes Die Weltnél, és Magyarországra jöjjön szabadúszónak. Akkor már három gyermek édesapjaként, közel krisztusi korban kezdett kokettálni a világ egyik legnehezebb nyelvével.
Bár a kötethez mellékelt családfa az 1600-as évek végéig, a grófi cím elnyeréséig nyúlik vissza, a család története vagy félezer évvel korábban kezdődik, egy Vince nevű fiúval, akinek dédunokája, Máté már használja a Kálnoki nevet. A nemzet zivataros századait a többi nemeshez hasonlóan végigvitézkedték, különösen a 17. század végén indult meg a család előmenetele.
„Mi katolikusok és főleg labancok voltunk, s igyekeztünk jól házasodni,
de volt református águnk is, amely sokat tett a magyar nyelv és kultúra megmaradásáért. A katolikus Habsburg-pártiaknál megvolt a magyar virtus, a vitam et sanguinem emléke. A grófi címet szerző Kálnoky Sámuel, Erdély alkancellárja meg volt győződve arról, hogy a Habsburg-rendszeren belül tudja a legtöbbet tenni a hazáért” – említi.
Az „aranykor” Kálnokyjai aztán nem is igazán beszéltek magyarul. A família többsége 1848-ban a forradalom oldalára állt, de elméletileg előfordulhatott volna, hogy a csatatéren az ellenség soraiban rokonaikkal találkoznak.
Az Őseim földjét kiadó MCC-től Boris csak a gördülékeny, nyelvi humort sem nélkülöző fordítást három év alatt elkészítő Szász Csilla tiszteletdíját kérte el. A könyv 2011-es német kiadását elkapkodták, sokan féltve őrzik. Egyetlen csúnya bírálatot kapott csak, Habsburg Ottó halálakor a Süddeutsche Zeitung írt egy recenziót, amelyben felhánytorgatta a néhai trónörökös egy Romániát kritizáló félmondatát.
„Jó volt hozzánk az élet” – írja szűkszavúan Boris gyermek- és fiatalkoráról, de kérdésünkre beavat pár dologba. Nem véletlen, hogy
„Ha sziléziai származású édesanyám nem lesz Amerikában terhes velem, és nem ragaszkodik hozzá, hogy Európában szülessek meg, talán örökre kint marad a család, bár apám nem szeretett ott élni. Nemrég mindketten itt voltak nálam, apám pedig örök háláját fejezte ki nekünk ezért” – emlékezik vissza.
Hugó nagyapa az ötvenes évei közepén meghalt, így a családfői örömök elé néző Kálnoky Farkas pénz és végzettség híján az amerikai hadseregben próbált szerencsét, majd a család magánúton Münchenbe, Boris anyjának rokonsága közelébe költözött. Itt Farkas pénztáros lett az American Expressnél. „Sosem stimmelt a kassza, mert nem tudott számolni” – nevet Boris. Az apa végül az üzletkötésben találta meg a helyét: előbb a Siemenshez, majd az IBM-hez került, nemzetközi üzletkötőként pedig bejárta a fél nyugati világot.
Ment vele a család is: München után egy kis amerikai kitérő, majd Svábföld következett, ez Borisnak szörnyű volt.
„A német iskolákban a hatvanas évek végén vasszigor volt,
a tanár mindenki előtt leidiótázott, ha nem egyenesen húztam a vonalat, a gyerekek is intoleránsak voltak. Aki kilógott, visszakalapálták, mint egy szöget” – eleveníti fel. Utána jött Hollandia, ott már boldogabb volt, lehetett horgászni a tengernél, s megtanulta a nyelvet, „kilencévesen hollandul álmodtam”.
Következett Dél-Franciaország és egy helyi amerikaiak – filmrendezők, színészek, írók – gyermekeinek fenntartott magániskola, ami kihívást jelentett, hiszen a fiatalember se angolul, se franciául nem beszélt. A diákközpontú, az önálló munkára és az egyéniség kibontakoztatására alapozó pedagógiai modell megtette a hatását. „Akkor jöttem rá, hogy a német tanároknak nem volt igazuk, nem vagyok idióta.”
A hiányzó angoltudás pótlása miatt elvesztett évet gyorsan behozta, majd elkezdte elsajátítani a francia nyelvet a párizsi német iskolában, ahol újabb évcsúszás-évugrás mutatvány következett – ironikus, de éppen a némettudását vonták kétségbe.
Végül nullszaldóra jött ki: akkor érettségizett, amikor kellett, utána Hamburgban tanult politológiát és történelmet.
„Nem tartoztam sehova, remek alapanyag lettem volna az európai polgár ideájához”
– vallja.
Majd hozott egy döntést, hogy Magyarországhoz akar tartozni, de az európai identitását nem ekkor hagyta el. „Később veszített el Brüsszel: akkor, amikor nekiállt vegzálni Magyarországot, most például az Európai Parlament a soros elnökséget támadta. Én így nem akarok európai lenni, az európaiságot bizonyos értelemben most faragják át az egyéniségek iskolájából svábos uniformizmusba.” A megtalált magyarság másik kérdés.
Eleinte semennyi magyar identitása nem volt – persze apja mesélt néha, de a fókusza a megélhetésen, majd a karrieren volt. Érdekes, de az apa identitása is alakult: ő az édesapjával tizenegy évesen még magyarul levelezett. „Még érdekesebb, hogy az 1900-as születésű Hugó nagyapa német anyanyelvű volt, Morvaországban és Bécsben nőtt fel,
de beleszeretett a magyar világba, és ő tette meg a magyart családi nyelvnek.”
Farkast pedig, aki háromévesen hagyta el Erdélyt, évtizedekkel később kezdte foglalkoztatni szülőhazája.
Borisnak mélyen az emlékezetébe vésődött első erdélyi látogatása. Testvére, Tibor biztatására indult el édesapjával a régi haza felé, 1987-et írtak ekkor, a Ceaușescu-diktatúra az utolsókat rúgta, de még jó erősen. „Nem értettem, hogy mi a jó ebben: szmog ült a határ felett, nyomor volt, és egy szót sem értettem abból, amit beszéltek az emberek. De amikor megérkeztünk Kőröspatakra, láttam, hogy itt van valami, ami nagyon vonz.”
„Tibor sokkal nagyobbat ugrott az ismeretlenbe, mint én: parasztházakat vett és restaurált, pedig egy nagy gyógyszeripari cég vezérigazgatója volt már Bukarestben. Sikerült neki, mert nem tudta, hogy lehetetlen – méltatja testvérét. – Senki nem ment ennyire messzire, hogy az álomból birodalmat építsen. Jelzem, Károly brit király nem azért látogatja, mert a Rhédeyeken keresztül sokadfokú rokonok, hanem a lélek rokonsága miatt, hogy hasonló módon gondolkodnak természetről, kultúráról, építészetről. Öcsém előbb kezdett magyarul tanulni, mint én. Igaz, neki ott volt a magyar felesége is, de nem aprózta el: egyből az első magyar nyelvű Bibliát kezdte olvasni és szótárazni. Én Bánffy Miklós Erdély-trilógiájával éltem meg az áttörésemet.”
Nagy kihívást jelentett neki az általa beszélt nyelvekétől merőben eltérő nyelvtan, a mondatszerkesztés, a ragozás.
„A többi nyelvben a főnév a király, senki se mer hozzányúlni.
A magyarban bezzeg elárasztják, mint a nyugati üzletembert a pakisztáni piacon a kereskedők, hogy ki se látszik a forgatagból.”
A munkával szerencséje volt: felmondása után kilenc hónappal visszavették tudósítónak a Die Welthez, 2004-től Isztambulban dolgozott, 2013-ban tért vissza Budapestre, s 2020-ban vállalta el az MCC Média Iskolájának vezetését. Ahogy a Válasz Online-nak adott interjújában elmondta, ideológiamentes, sokszínű oktatást szeretne.
„Fő, hogy a hallgatók találkozzanak a különféle véleményekkel, ezért beszélgethetnek főszerkesztőkkel, és órát tart nálunk az ATV-s Csuhaj Ildikó és a mandineres Kohán Mátyás is” – sorolja. Elmondása szerint a lényeg, hogy a cikkeik tényszerűek és relevánsak legyenek, „s akkor bármelyik szerkesztőségben megállják majd a helyüket”. Ideológiai kényszer nincs: ha valaki konzervatív laphoz menne, abban igyekszik segíteni, ha liberálishoz, akkor abban.
„Mind a nemzet részei vagyunk” – foglalja össze.
A magyar sajtó helyzetét folyamatában figyeli: a rendszerváltás rablóprivatizációját, a külföldi tőkéből megvett lapok volt kommunista újságíró-közösségeinek független és támadhatatlan intézménnyé válását a jobboldal naivitásának, a sajtópiac 2002 és különösen 2010 utáni változásait, a jobboldali táborépítést az inga visszalengésének látja.
Úgy véli, a kínálatot illetően kiegyensúlyozott a helyzet, az igazi az lenne, ha megindulna a párbeszéd és a normalizálódás. Hiányolja a riportokat a magyar sajtóból – ez drága műfaj, s a szerkesztőségek és az olvasók egyszerre felejtették el, hogy az újságírás pénzbe kerül, „ezzel gyengítve a sajtószabadságot.
Mert ha nincs információ egy lapban, csak vélemények és véleményekkel átitatott hírek, az már nem újságírás, hanem propaganda”.
Ám a piac képes korrigálni magát, nemrég a már temetett német sajtó kapott észbe: egy új konzervatív lap, a Tichys Einblick magazin feltárta a berlini polgármester-választás visszásságait, amit kénytelen-kelletlen a fősodratú lapoknak is követniük kellett, különben olvasókat vesztettek volna. Ezek a visszarendeződések fontosak.
Kálnoky Boris az erdélyi magyar arisztokráciáról megemlíti, hogy csekély a létszáma, bár elindult egy visszaköltözési hullám, amit éppen az öccse indított el. „Mindenki harcol azért, amit elvettek tőle. Nálunk furcsamód olyan trehányak voltak a kommunista földhivatalnál, hogy be se jegyezték az államosítást, így tíz év pereskedés után visszakaptuk Kőröspatakot.” Ez most Tibor fiai nevére került, mert csak román állampolgár kaphatta meg – Tibort pedig annyira nem vonzotta a lehetőség.
Fotók: Mandiner / Földházi Árpád
A történelem megértéséhez meg kell fejtenünk a nagy kognitív átmenetek titkát; a társadalmak a tudásszerzés, a termelés és a hatalomgyakorlás hármas metszetében léteznek, a nagy változások előidézője pedig minden esetben a hitrendszerek átalakulása – vélte Ernest Gellner, a „filozófiai antropológia” mestere.
Elon Musk is megosztotta az üzenetet.
Talán sokan nem is tudják, de „a legnagyobb magyarnak”, Széchenyi Istvánnak és testvéreinek is köztünk élnek a leszármazottai, akik azt vallják, dúlhatnak itt harcok, háborúk, lehet itt bármilyen hatalom, ők csak azt nézik, hogy a nemzetet miként tudják megtartani és segíteni. Széchenyi Tímeával, a Gróf Széchenyi Család Alapítvány megbízott elnökével beszélgettünk. Interjúnk.
Az érzékeink, az értelmünk tapogatózik, de nem talál semmit: a fölfoghatatlant nem lehet megérteni. Annak sem, aki benne van. De a borzalomnak is vannak fokozatai. Kovács Gergő írása.
Vance nem az ő büntetésük, ahogy Amerika sem az. Az ő büntetésük maga a valóság.
Rendhagyó, a szakkönyv és az ismeretterjesztő kiadvány határán billegő kiadvány jelent meg. A Szerelmi szabadságharc azonban nem Petőfiék szerelmét, hanem az azt körülölelő társadalmat mutatja be.
„Ezeknek az átutalásoknak végre véget kell vetni” – írta a német politikus.
Nagyszabású show kerekedett a történelmi bemutatóból. Az F1-autók idei dizájnját egyszerre mutatták be a csapatok Londonban, a világbajnokot kifütyülte a 25 ezres közönség.
