Karbantartók dicsősége

„Önnek is volt már olyan érzése, hogy körös-körül mindenki rossz isteneket imád? Hogy a sarlatánok váltak hőssé, miközben az igazi hősök feledésbe merültek?” Így indítja könyvét Lee Vinsel, az Egyesült Államok egyik legmagasabban jegyzett mérnökegyetemének, a Virginia Technek a professzora és Andrew Russell, a SUNY Polytechnic Institute műszaki főiskola dékánja. Szerintük eljött az ideje, hogy megkérdő­jelezzük a Szilícium-völgy „változás a változásért” öncélú ideológiája és a Wall Street profitéhsége közötti szentségtelen házasságot – ahogy ők hívják, az „innovációs téveszmét”. Helyette az alapvető infrastruktúrák gondozását, azaz a karbantartást kell fétissé tenni a kormányzásban és a mindennapokban.

Az innováció – a meglévő és az új tudás építő erejű kombinációja – nem ellenség. A probléma egyrészt az „innovációs színházzal”, az életminőségünk javítására képtelen, sőt sok esetben azt roncsoló újdonságok önmagáért való ünneplésével van „egy olyan társadalomban, amely az egyéni vagyongyarapodást a közjó fölé helyezi”, és amely az eldobható dolgok gyors fogyasztását ünnepli. S még inkább azzal, hogy az újítást mindig a gondos megőrzés elé soroljuk. Pedig azok a közösségek, amelyek elhanyagolják a karbantartást – legyen szó az utak állapotának vagy a népesség egészségének megőrzéséről –, belső rendjük megbomlásának esélyét növelik. „A termodinamika második törvénye kimondja, hogy idővel és beavatkozás nélkül minden rendszer rendezetlenségbe süllyed. Bár a híres feltalálók életrajzaiból ez sosem derül ki, az emberi történelem arról szól, hogy a társadalmak hogyan koordinálják a munkát, hogy fenntartsák a nagyszabású rendszereiket, amelyekre az ókor óta támaszkodunk.”

Ma gazdag országokban is, például az Egyesült Államokban, a karbantartás hiányosságai miatt számos ponton az összeomlás fenyegeti az olyan alapvető rendszereket, mint a víz-, az áram-, az úthálózat vagy a szemétszállítás. S akkor még nem beszéltünk az átlagemberek otthonának, fogazatának vagy éppen ízületeinek állapotáról. A karbantartás elmulasztása önmagában is „lassú katasztrófa, […] amit az elhanyagoltságból eredő károk fokozatos felhalmozódása” idéz elő, s ami végül „gyors katasztrófához” vezet. Mindenre igaz, hogy bizonyos szintű állapotromlás után a javítás már előteremthetetlen mennyiségű pénzt emésztene fel, ezért kell folyamatában gondoskodni róluk. „Egy uncia megelőzés mindig többet ér, mint egy font gyógymód.” Vinsel és Russell kiemelten foglalkozik azzal, hogy a karbantartók, a fizikai és emberi struktúráink fenntartását végző személyek a legtöbb országban a fizetési skála alján helyezkednek el, az őket övező anyagi és erkölcsi megbecsültség mélyponton van. Ez illusztrálja legerőteljesebben, hogy nem egyedi projektekre, hanem rendszerszintű változásra van szükség.