Az élet most van

„Az, hogy kibe szeretünk bele, soha nem döntés kérdése. Az, hogy kit szeretünk egy életen át, mindig döntés kérdése.” Annak idején ezzel a mondattal vett le végleg a lábamról Bartis Attila 2015-ben megjelent nagyregénye, A vége. Pedig a fotográfus Szabad András története – ami egyszerre egy ország, egy család, egy (vagy több) férfi és egy furcsa-nagy szerelem története is – először kifejezetten idegesített; köszönöm szépen, életközépi válságban szenvedő, önsajnáló férfiakat látok eleget élőben is a környezetemben. Mégis azt kell mondanom, hogy alig volt könyv, ami az utóbbi években nagyobb hatással lett volna rám; elkoptatott kifejezés, de jobb híján kénytelen vagyok ezt használni: a nyers, őszinte szövegen messze túlmutató mélysége miatt.

Ezért is volt nehéz elképzelni, hogyan lehet mindezt színpadra vinni úgy, hogy ez a mélység is megmaradjon, az időbeli ugrásokat – Szabad András három alakváltozatával – is követni tudjuk, s közben a Kádár-kor aurája és a néhol nagyon is átélhető, máskor bosszantóan érthetetlen érzelmek sodrása is megmaradjon. Arról nem beszélve, hogy egy kortárs mű színre vitele önmagában rizikós: a közönség egy része valószínűleg a friss emlékek okán nagy elvárásokkal érkezik, és minden kihagyott jelenetet és mondatot számonkér majd az előadáson.