Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
„Az, hogy kibe szeretünk bele, soha nem döntés kérdése. Az, hogy kit szeretünk egy életen át, mindig döntés kérdése.” Annak idején ezzel a mondattal vett le végleg a lábamról Bartis Attila 2015-ben megjelent nagyregénye, A vége. Pedig a fotográfus Szabad András története – ami egyszerre egy ország, egy család, egy (vagy több) férfi és egy furcsa-nagy szerelem története is – először kifejezetten idegesített; köszönöm szépen, életközépi válságban szenvedő, önsajnáló férfiakat látok eleget élőben is a környezetemben. Mégis azt kell mondanom, hogy alig volt könyv, ami az utóbbi években nagyobb hatással lett volna rám; elkoptatott kifejezés, de jobb híján kénytelen vagyok ezt használni: a nyers, őszinte szövegen messze túlmutató mélysége miatt.
Ezért is volt nehéz elképzelni, hogyan lehet mindezt színpadra vinni úgy, hogy ez a mélység is megmaradjon, az időbeli ugrásokat – Szabad András három alakváltozatával – is követni tudjuk, s közben a Kádár-kor aurája és a néhol nagyon is átélhető, máskor bosszantóan érthetetlen érzelmek sodrása is megmaradjon. Arról nem beszélve, hogy egy kortárs mű színre vitele önmagában rizikós: a közönség egy része valószínűleg a friss emlékek okán nagy elvárásokkal érkezik, és minden kihagyott jelenetet és mondatot számonkér majd az előadáson.