Könnygáz mint nemzedéki élmény?

Tele lett a közélet a múlt heti tüntetések képeivel, az ellenzéki média azt hirdeti, hogy a könnygázból, a hatalom elnyomó megnyilvánulásából nemzedéki élmény lesz a kamaszoknak. Hogy a Karmelitánál arányos volt-e a könnygázhasználat, abban, úgy tűnik, nem lesz konszenzus, mindenesetre a felvételeken az látszik, hogy az első sorban mozgolódó tüntető egyáltalán nem volt békés, aktívan igyekezte bontani a kordont, és kiabált a rendőrök arcába. Aztán egy egyenruhás lefújt néhány tüntetőt, miután Hajnal Miklós momentumos képviselő megpróbálta kihalászni az egyik rendőr zsebéből a könnygázt.

Nos, a könnygáz valóban nemzedéki élmény – azoknak, akik kint voltak az utcán 2006-ban. Ott nem egy rendőr fújt le pár embert, hanem az egész rendőrség napokon át lövöldözte a könnygázt a tüntető tömegre. Először összenyomható tubusból – tapostuk is rendesen –, aztán porcelántartós kiszerelésben. És nem csak lábmagasságban lövöldözték, hanem fej felett, így keletkeztek a szörnyű sebek fejen, mellkason. Az akkori kormány legitimitása gyenge volt – Gyurcsány Ferenc miniszterelnöké pláne –, a mostanié erős, szóval a két eseménysor nehezen feleltethető meg egymásnak.

Persze a mostani kamaszok és egyetemisták nem voltak ott 2006-ban. Könnygázt kapni az arcunkba pedig 2023-ban is iszonyat kellemetlen érzés. A rendőrségen ülni hajnali négyig, az is. Most egy ember ült ott, 2006-ban tömegek, és nem csak ültek, és nem csak hajnali négyig, hanem napokig, hetekig, és verték őket.

Nemrég egy színházi hátterű ellenzéki aktivista azt nyilatkozta egy hetilapnak: „Évek óta jó a kapcsolatom a rendőrségnek azzal a részével, amelyik a megmozdulásokat, programokat engedélyezi, korrekt az együttműködés. (…) Keressük az új, meglepő formákat, keressük azokat az eszközöket, amelyekkel föl tudjuk hívni a figyelmet, hogy több emberhez eljusson az üzenetünk. Milyen klassz lenne, ha nem csak így tudnánk bekerülni a médiazajba!” És most tessék figyelni: „Rengeteg közös, szép ügyünk van, és lehetne, de az áldozatokra, a botrányokra fogékonyabbak vagyunk.” Értik? Direkt hajtanak a drámai jelenetekre, mert nyilván az futtatható a médiában, látványos, eladható, tüzelni lehet vele az embereket, az egész nyugati közvéleményt a „diktatúra” ellen. Amelyben tizenhárom éve békésen tüntetnek, és mindent telekürtölnek azzal, hogy nincs médiaszabadság – ami önmagában is önellentmondás. Ahol pont 2006 miatt a rendőrség ultraóvatos.

Tudják, mikor jelent meg az első autokráciázás, diktatúrázás, mióta 2010-ben kormányra került a Fidesz–KDNP? Még egy évet sem kellett várni, és Kornai János Számvetés című, Népszabadságban megjelent írásában már autokráciává nyilvánította a rendszert. Aztán 2011. október 23-án tették közzé az első rezsimdöntő performanszt, a Nem tetszik a rendszer című számot, Karsay Dorottya ELTE-n és CEU-n végzett, ngó-knál is dolgozó emberi jogi aktivista főszereplésével. Az egyik ngo, amelynek Karsay az aktivistája volt, a United States Campaign for Burma. Na mindegy. Azóta megy a „nem tetszik”.

Egyébként hozzáteszem, nincs az a kormányfői és elnöki rezidencia, amelynek oda lehetne menni a kapujához. Londonban például a Downing Street le van zárva, a miniszterelnökhöz érkező politikusok autója átgördül a kapun, semmiféle kérdezősködésre nincs lehetőség, agyő. Úgyhogy az se lenne baj, ha az építési kordont szép, míves kerítés váltaná fel a Karmelitánál.