Akik esélyt adnak egy jobb jövőre – így segít az Art-ravaló a nehéz sorsú fiataloknak

Farkas Anita riportja a Mandiner hetilapban

„Jaj ne, anya, el ne kezdd, hogy neked milyen rohadt nehéz minden! Tudod, miért gyógyszerezel? Mert gyáva vagy, azért! Sokkal könnyebb kiütni magad! Neked nehéz? Titeket elviselni, az a nehéz!” – csattan fel a tizenéves Juli, majd fogja a kisöccsét, és nekivágnak a nagyvilágnak. A Jancsi és Juliska-történetet alaposan megcsavaró Testvérek című előadás egyik jellemző jelenete ez, a mese alapkérdései pedig ma is ugyanolyan érvényesek:

és hirtelen magukra maradnak a világban? Kiben bízhatnak, kiben nem? Mire képesek a szülők, hogy visszakapják a gyerekeiket?

A kiváló drámaszerző, Hárs Anna által írt darabot a Kesztyűgyár Közösségi Házban mutatták be február végén, olyan 18 és 24 év közötti, gyermekvédelemben felnőtt, illetve hátrányos helyzetű fiatalok szereplésével, akik az Art-ravaló programnak köszönhetően léphettek előbb színpadra – majd léphetnek ki az életbe. A projektet a legjobb közép­-európai kezdeményezésnek választották az Európai Bűnmegelőzési Díj decemberben Prágában tartott konferenciáján.

Felnőni egyik percről a másikra

Az Art-ravaló 2018-ban indult két civil szervezet, a Szubjektív Értékek Alapítvány és a Faktor Terminál Egyesület együttműködésében a Belügyminisztérium és a Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács támogatásával.

A cél kettős: rövidebb távon a gyermek­védelemben nevelkedett, illetve hátrányos helyzetű fiatal felnőttek művészeti tevékenységen keresztüli személyiségfejlesztése, majd erre építve a társadalomba való beilleszkedésük segítése. A képzés kilenc hónapig tart, ez idő alatt a résztvevők szállást, étkezést, bérletet, ösztöndíjat, pályaorientá­ciós tanácsadást, gazdasági alapképzést is kapnak.

„A felnőtt, felelősségteljes életre való átállás senkinek nem könnyű. Akkor képzeljük el, milyen lehet azoknak, akiknek egyik napról a másikra kellene felnőniük. Ha ugyanis egy állami gondoskodásban élő gyerek nem tanul tovább, nem jogosult az utógondozásra sem, azaz a rendszer tizennyolc éves korában hirtelen leveszi róla a kezét. Ekkor sokan nem tudnak hova menni, utcára kerülnek, és megfelelő minták híján áldozattá vagy éppen bűnözővé válnak. Első körben értük hoztuk létre az Art-ravalót, de a kezdetektől jelentkezhetnek hozzánk családban élő, hátrányos helyzetű tizen-huszonévesek is; az alapfokú végzettség mindkét esetben feltétel” – mondja a szakmai vezető, Schermann Márta.

A színész-rendező nem először vesz részt efféle szocioművészeti programban. Lőrincz Marcell-lel, a Szubjektív Értékek Alapítvány vezetőjével először 2009-ben dolgoztak együtt, közös projektjükben egy szociológiai kutatásból született előadás, az Élet-tér és egy hozzá kapcsolódó, különleges hajléktalankalauz, a HajléktaLand jött létre. Ezt követte a 2016-ban bemutatott, emberkereskedelemmel és prostitúcióval foglalkozó Árvaálom. Közben Márta készített előadásokat mások mellett szülészorvosokkal – a civilekkel folyó közös munkában leginkább az érdekli, hogy egy adott társadalmi csoportnak vannak-e, és ha igen, mik a közös kérdései.

„Az Árvaálom készítésekor kerültünk kapcsolatba állami gondoskodásban dolgozó szakemberekkel, az esztergomi leánynevelőbe jártunk ki. Az ottani nevelők hívták fel a figyelmünket arra, hogy

a hosszú intézményesített lét miatt nem tanultak meg magukról gondoskodni, nincs se én-, se jövőképük” – magyarázza Schermann Márta, hogyan került éppen ez a probléma a látókörükbe, amiből aztán az Art-ravaló is kinőtt.

Nem csak a traumáink vagyunk

Hogy őt miért izgatta-izgatja ennyire ez a sajátos színházcsinálás, annak régre nyúló gyökerei vannak. „Már gyerekként szociálisan érzékeny voltam. Vidéken nőttem fel, a városnak volt egy északi és egy déli cigánytelepe. Anyám a vasútnál dolgozott, rengeteget cigány munkatársa volt, a szüleim kis koromtól kezdve azt sulykolták belém, hogy a cigányok ugyanolyanok, mint mi, nem szabad bántani őket, ahogy nem szabad bántani egyáltalán senkit. Én amolyan kis szabadságharcos lettem az iskolában, jó tanuló, szókimondó gyerekként gyakran konfrontálódtam mások helyett. Aztán úgy adódott, hogy színész lettem, ami az egyik legénközpontúbb foglalkozás a világon. Szerettem azt is, egy idő után viszont hiányérzetem lett, és egyre kevésbé elégített ki önmagában a magas művészet” – meséli Márta.

A megoldást a holland Dogtroep színházi társulatban eltöltött néhány év hozta el az ezred­fordulón; Hollandiában régóta divatja van a civil és professzionális előadók vegyítésével létrehozott, művészi szempontból is teljes értékű produkcióknak. Később megismerte a német Projektfabrik társaság JobAct programját is,

Mások mellett ezek voltak az előképek a lassan az ötödik „tanévét” záró Art-ravaló létrehozásakor. Az eltelt öt év – Márta nem árul zsákbamacskát – persze nemcsak a sikertörténetekről szólt, akadt néhány, a segítők számára nehezen feldolgozható kudarc is.

„Minden évben van egy-két fiatal, aki a gondos kiválasztási és felvételi rendszerünk és a sokáig kitartó türelmünk ellenére is idő előtt feladja, és hátat fordít nekünk. Ezeket az eseteket meg kell tanulni kezelni, és nem belehalni, mert különben nem tudnánk koncentrálni a többiekre. Például azokra, akik két-három év szigorú zárt intézeti élet után a mi segítségünkkel szeretnének a saját életükben előrébb jutni, és ezért hajlandók a szabályokat és a határokat kölcsönösen betartva keményen dolgozni. A program eredményessége pedig sok mindenben mérhető. Az is lehet siker, ha valaki dolgozik, családot alapít, együtt marad a társával, és legalább az ő gyerekük nem kerül vissza állami gondoskodásba. Vagy hogy a munka mellett szakmát tanul, elkezdi a gimnáziumot, sőt, már van néhány egyetemistánk is” – sorolja Márta az eltelt évek eredményeit.

Hozzá kell tenni, hogy mindez nem csupán a társadalmi hasznosság miatt fontos.

– az „igenis meg tudod csinálni”, a „te is érsz annyit, mint akárki más” – élményét, amiből később meríthetnek az életükben. Bár a múlttal kapcsolatban inkább a traumáinkról szokás beszélni, nemcsak azok határoznak meg minket, hanem a jó tapasztalásaink is, amelyekből válságos idő­szakokban töltekezni tudunk.

„A nagy rész rajtam múlik”

Ezt az élményt, tapasztalást vinné el magával hosszú távra az Art-ravaló két idei ösztöndíjasa, Vidák Ramóna és Katona Renátó is. Ők az azóta YouTube­-on teljes egészében megnézhető Testvérekben anyát és fiát játsszák, ezen kicsit el is viccelődünk a beszélgetés elején. Pláne, hogy a kisiskolás Jancsit alakító Renátó a tapasztaltabb színész, már általános iskolás korában is részt vett hasonló programban a Józsefvárosban; egyik ottani ismerőse hívta fel a figyelmét az Art-ravaló pályázatára. A huszonhárom éves Ramóna kicsit messzebbről, Bagról érkezett, a helyi civil szervezet, a Bagázs egyik munka- társának biztatására.

„Nem sok reményt fűztem a sikerhez, úgy voltam vele, hogy ilyen jó dolgok az én életemben úgysem történhetnek. Az első, júniusi válogatóra is úgy jöttem Pestre, hogy megkértem az ismerősömet, hozzon el, annyira nem bíztam a tömegközlekedési eszközökben; nagyon féltem, hogy lekésem a foglalkozást. A nap szerencsére jól alakult, így bekerültem a programba, és szeptember óta Budapesten vagyok” – meséli.

Testvérek

Mindez utólag pofonegyszerűnek hangzik,

Bár Ramóna nem állami gondoskodásból, hanem családból érkezett, a körülményei nem voltak éppen ideálisak a zökkenőmentes életkezdéshez. A lány egy zűrös romatelepen élt a szüleivel és a két testvérével, és ugyan levelezőn leérettségizett, a továbbtanulásra, ami a nagy álma, jó darabig nem is gondolhatott.

„Azért is jelentkeztem az Art-ravalóba, hogy onnan kikerüljek, és tiszta lappal kezdhessem az életemet. Mártáéktól szeptember óta rengeteg mindent kaptam. Korábban sosem éreztem magam ilyen biztonságban, nem igazán volt önbizalmam sem, nem hittem, hogy sikerülhet kitörnöm. Ők segítettek előbb helyreállítani az önértékelésem, majd tudatosítani magamban a céljaimat, és folyamatosan biztatnak, hogy képes vagyok elérni őket. De azt is mindig őszintén elmondják, hogy a nagy rész rajtam múlik.

– mondja Ramóna határozottan. A cél pedig, közeledvén a kilenc hónapos program végéhez, egyre világosabb: előbb az emelt szintű biológia- és történelemérettségi májusban, majd irány a Debreceni Egyetem biológus, B tervként az ELTE környezettan szaka. És közben persze munka, mert az ösztöndíj hamarosan lejár, a kollégiumból augusztusban ki kell költözni, onnantól élesben megy az élet.

Renátónak ez kevésbé újdonság, mióta a középiskolából másodikban kimaradt, dolgozik folyamatosan, például a postánál vagy alkalmi diákmunkásként. Ő sem állami gondoskodásból jött, de az amúgy sem túl jól funkcionáló családja a szülők válása után szétesett, az öccsével együtt a Péterfy utcától a Király utcáig sokfelé hánykolódtak Budapesten, volt, hogy az utcán töltötték az éjszakát. Most az Art-ravalónak köszönhetően festőnek tanul majd, és tervezi, hogy később leérettségizik. Magáról nyíltan, de keveset beszél, annál lelkesebb, amikor a színészet és a Testvérek-beli szerepe szóba kerül.

„Én ugye Jancsi, az alsós kisfiú voltam az előadásban, aki a nővérének köszönhetően egy mesevilágba menekül a bajok elől. Egyszerre könnyű és nehéz is volt ez a feladat. Könnyű, mert sokszor úgy érzem, én is egy nagy gyerek vagyok még, és nehéz, mert nem lehet eltúlozni:

mindent értenek maguk körül. És akkor még ott van pluszban, hogy magamat is bele kellett raknom az egészbe. Szerintem akkor lesz valaki jó színész, ha nemcsak visszaadja a szavakat, hanem használja a saját fantáziáját is” – magyarázza szenvedélyesen.

És hogy a környezetük mit szól hozzá, hogy erre az útra léptek? Renátó kevés kapcsolatot tart a rokonaival, beleértve apját-anyját is, ők inkább meglepődtek a „színészkedésen”, de különösebb véleményük nincs róla. Ramónáéknál – aki, ha minden jól megy, az első diplomás lesz a családjában – a szülők először nem örültek a Pestre költözésnek, úgy érezték, hogy a lány cserben hagyja őket, nem lesz, aki vigyázzon napközben a házra és a kistestvérére.

„Mára úgy-ahogy megbékéltek a döntésemmel. De ha nem így lenne, akkor sem fordulnék már vissza. Nagyon jól érzem magam az új életemben, rengeteg barátom lett. És örökre megtanultam, hogy csak akkor teljesíthetem be az álmaimat, ha előbb megismerem önmagam, kitalálom, mit szeretnék, és azért hajlandó vagyok hosszú távon is keményen dolgozni.”

***

***

Fanni,
projektkoordinátor:
„Születésnapom volt. Épp csak feloldották a covid19-korlátozásokat, és a barátnőim elhívtak egy előkelő budapesti étterembe ünnepelni. Ahogy leülünk, látom, hogy Dani, az első Art-ravaló egyik fiatalja közelít az asztalunk felé felszolgáló­ként, magabiztos léptekkel. Fantasztikus volt itt, így találkozni vele! Vidékről, nagyon nehéz körülmények közül érkezett hozzánk, menekült, ahogy ő fogalmazott két évvel korábban, amikor jelentkezett az Art-ravaló 1.0-ba, amit sikeresen el is végzett. Most meg itt látom felszolgálóként dolgozni, biztos állással, járvány idején is. Uralta az egész termet, magabiztosan jött-ment, és tette a dolgát. Olyan büszke voltam rá! Közös fotót is lőttünk, amit elküldtem a többieknek és neki is. Ezt válaszolta az elküldött szelfire:

Anita,
résztvevő:
„A program megtanított sok mindenre, amire korábban nem tanított meg senki. Felfedeztem magamban olyan dolgokat, amiket még nem tudtam. Nincs még annyi önbizalmam, de segítettek, hogy legyen egy kicsi. Találtam magamban erőt, határozottságot, meg itt azok a felnőttek, akik körülvesznek, látják bennem a jót, otthon meg nem, pedig nekik kellett volna meglátni meg támogatni. Itt ha valamit rosszul csinálok, nem szidnak le, hanem biztatnak, és mellém állnak. Meg körbevesznek velem egykorú barátok, és ez jó. Segítenek, beszélgetnek, észreveszik, ha nincs jó kedvem.”

Gyuri,
pénzügyi szakember:
„Egyes fiatalok éppen a képzés ideje alatt jutnak hozzá, mások már korábban megkapják az életkezdési támogatásukat. Mivel életükben ez az első jelentős pénzösszeg, amit ráadásul egyben kapnak kézhez, nagyon fontosnak tartom, hogy

Bízom benne, hogy akkorra már kisebb valószínűséggel kótyavetyélik el a pénzüket, mint korábban. Egyik alkalommal, amikor éppen az életkezdési támogatás befektetési lehetőségeiről beszélgettünk, az egyik fiatal felvetette, hogy ő szívesen lemondana a kapott támogatás összegéről (millióhoz közeli összegről beszélünk), ha rendes, normális családba kerül kétévesen, és nem otthonba vagy nevelőszülőkhöz. A következő fiatal hümmögve egyetértett, az őt követő lány már szipogott, és a végén nagyjából a társaság fele sírt. Ebben a környezetben nehéz a pénz lekötéséről és a hitelről beszélni. Érzékenynek kell maradni, és visszaterelni őket.”

Nyitókép: Facebook/Art-ravaló