Az a nyári délután – Wayne Shorter és Ahmad Jamal emlékére

Miles Davis az önéletrajzában mesélte el egy gyerekkori élményét: egy nyári délutánon a nagyapjával fáradtan ballagtak hazafelé egy földúton. Már kezdett sötétedni, távolról zenét hallottak meg, szomorkás-sejtelmes, gyönyörű bluest. A kis Miles el volt ragadtatva. Azt a hangzást, azt az érzést igyekezett reprodukálni egész életében. Azért is sokatmondó, amit Davis elmond, mert zeneileg híresen nyughatatlan természet volt: nagyjából háromévenként megújította a stílusát és vele az egész jazzműfajt. Szívesen gondolok erre a történetre. Tizenvalahány éves koromban az otthoni cédék között turkálva rátaláltam egy Charlie Parker-válogatásra. Elég igénytelen kiadvány volt, akkortájt a szupermarketekben ömlesztve, néhány száz forintért árulták az ilyen albumokat. Beraktam tehát a Charlie Parker-cédét egy viharvert hordozható magnóba, és akkor… akkor nem változott meg az életem, ilyet túlzás lenne mondani, vagy túlzásnak hatna, ha ilyet mondanék. De ott kapott el végérvényesen valami. Egy hangzás, egy érzés. Hogy miért pont ez az érzés kapott el, és miért nem másféle zenének lettem szenvedélyes hallgatója, azt nem tudnám racionálisan megmagyarázni. Minden magyarázat szegényesnek tűnik, ha a közvetlen zenei élményhez mérjük. Ahogyan Bird az Embraceable You-t fújja, nem is bajlódva azzal, hogy eljátssza az alapdallamot, kecses-érzelmesen, mégis szinte absztrakt virtuozitással, majd jön az ifjú Miles Davis az egyszerű, szívhez szóló trombitajátékával… Hányszor hallgattam meg ezeket a Parker-felvételeket, megmondani se tudnám. Százszor, ezerszer. A szólói máig velem vannak. Elraktározódtak bennem, az agyamnak abban a legmélyebb zugában, ahonnan nem törlődik ki semmi. Elég egy-egy taktust hallanom, s az utolsó hangig fel tudom idézni őket. Olyan evidensek, olyan metszően logikusak ezek a szólók, mintha matematikai képletek lennének. Nem akármilyen elme volt Parkeré.