Poszt-Európa

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata hetilapunkból

„Nincs iránytűm, nincs térképem / nincs okom se, hogy visszatérjek / Nincs vallásom, nem tudom, mi micsoda / nem ismerem a határokat, önmagunk határait” – énekelte az épp harminc éve megjelent, Zooropa című U2-lemez címadó dalában Bono, az akkoriban épp a hidegháborúból és kommunizmusból kifelé botorkáló, útját kereső Európa nevében.

Ugrás a mába, az Északi-tenger partjára. A Schiphol még mindig a földgolyó egyik legszínesebb csomópontja, ahol minden kontinens minden nemzetéből jönnek-mennek az emberek minden irányba. A grachtok fölött még mindig ott vijjognak a sirályok, és terjeng a fűszag, töményebben, mint valaha. A bringások még mindig száguldanak, amerre látnak, s jaj annak a gyalogosnak, aki óvatlanul tesz akár egy lépést is! Amszterdam… nos, még mindig Amszterdam.

Amikor az ember ifjúkori kalandjainak színterére érkezik vissza, önkéntelenül is a változatlanság és a változás jeleit fürkészi a környezetben. Hollandia persze már régen megváltozott, a 20. század második felében maga mögött hagyva sorra mindazt, ami az országot igazán naggyá – és igazán hollanddá – tette, feloldódva a globalizmus, az egyesülő Európa és a határokat ledöntő nagyvilág szerencsés fekvésű csomópontja­ként. De még a kétezres évek eleji, a mainál optimistább, vagyis naivabb korszellemhez képest is tovább változott az a vidék:

s ami egyre inkább elválik a mi közép-európai sorsunktól.

Hogy itt most hanyatlásvíziók következnek, amolyan boschi látomásként, lángoló utcákról, szörnyű félelmekről, emberekről, akik emberek farkasai – nos, erről szó nincs. Mindenki megbizonyosodhat, aki elutazik oda. Amszterdam jó hely, Hollandia jó hely: nyugalom, kényelem, szervezettség, stabilitás,

Nem a világ végéről van szó. Hanem egy világ végéről.

Arról a nem drámai gyorsaságú, nem hirtelen bekövetkező változásról, amikor valaminek a külcsínje, kerete, váza megmarad, de a belbecs közben lassan kicserélődik. Amikor a nagyvárosokban előbb megjelenik, majd egyre jobban teret nyer, s néhol már többségbe fordul a nem őshonos elem. Mindazzal együtt, amivel ez jár.

S ahol ezek a folyamatok évtizedek óta korlátozatlanul zajlanak, ott törvényszerűen megjelennek a párhuzamos társadalmak is – már csak azért is, mert a többségi társadalom maga veti el saját jóembersége jegyében az asszimiláció elvárásrendszerét. Viszont mint szinte mindennel, ezzel is együtt lehet élni: természetesen a távolról érkezett bevándorlók nagy része nem lép át a sötét oldalra, nem fordul aktívan ellene saját új országának.

Ám lehet a párhuzamos élet- és szellemi terekből közös nemzeti jövőképet összegyúrni? Bajosan. És az eltelt hosszú évek nyugati politikai fejleményeiből az látszik, hogy erre nincs se többségi akarat, se politikai vezetői szándék.

A távlatokról való gondolkodás a ma élvezetébe. Az ön- és országépítés helyett inkább jön a kicsekkolás minden nagy törekvésből. Még egy joint a tegnap esti meg a reggeli után. Még egy technoparti, negyven meg ötven fölött is. Még egy egzotikus nagy utazás gyerek vállalása helyett. Még egy távoli világmegváltás idős szüleid segítése helyett. Még egy meg­hasonlás saját gyarmatosító nemzeted történelmi tettei miatt. Még egy dacos elfordulás attól az egykorvolt közösségtől, aminek kései utódja vagy.

De nem kell aggódni: a technokrácia szakemberei és az automatizált rendszerek még egy ideig elműködtetik az országot, amibe születtél. A piszkos, kényelmetlen munkát még egy ideig elvégzik a körüllakók, akik lassan körülvesznek téged. És aztán minden lassan kifakul, elfelejtődik, elmúlik, ami a nemzetedet nemzetté tette. Marad egy színes bevándorló- és turistatömeg, az élet velük megy tovább.

A grachtokra néző, sokat látott, öreg polgárházak meg a kiüresített, bezárt templomok sokáig tükröződnek még a csatornák sötét vizében.

Zooropa

Nyitókép: RG