Pannonhalma keresztútja – megérkezett a film a besúgókról és a szerzetesközösség megújulásáról!

Ádám Rebeka Nóra írása a Mandiner hetilapban

Magyarország máig sem heverte ki a kommunizmus örökségét. Velünk maradt a tudat alatti félelem a gondoktól, amelyekről jobb, ha nem beszélünk. Velünk maradt a szorongás, vajon mit gondolnak rólunk mások, ha kiderül, problémákkal küzdünk. Velünk maradt a dac, hogy nem kérünk segítséget, még ha meggebedünk sem. Velünk maradt a sunyiban, a titokban, az okosban, velünk maradt a neki miért lehet több mint nekem, a merjünk kicsik lenni vagy épp a nem teszek semmit, majd az állam megoldja.

Magyar magyart árult el, és a folyamatos árulás megmérgezte a társadalmat. A bizalmatlanság beférkőzött minden közösségbe: az intézményekbe, a munka­helyekre, a baráti társaságokba, a családokba, az egyházba, s úgy tűnik, a sebek nem gyógyultak be.

Várszegi Asztrik, a pannonhalmi bencés kolostor korábbi főapátja úgy fogalmaz, hogy „bizalom nélkül emberi kapcsolatok, sem családi, sem közösségi kapcsolat nincs. Sokan még napjainkban is félnek, hogy erről az időszakról beszéljenek, és feltárják a történteket. Pedig nincs más út, szembe kell nézni a múlttal, bűnbánatot kell tartani, s azt mondani: szégyellem, de ez volt”.

Hiánypótló dokumentumfilmet készített Kabay Barna és Petényi Katalin a magyarországi keresztény egyházak üldöztetéséről, az állam és az egyház viharos kapcsolatáról. A film a pannonhalmi bencés kolostor életét mutatja be 1957 és 1963 között. Publikálatlan dokumentumokon és az állambiztonsági szolgálat ügynökeinek jelentésein keresztül mutatja be a szerzetesek kiszolgáltatottságát a kommunista diktatúrának. Az alkotás által

A dokumentumfilm a bencések kiszolgáltatott hétköznapjain túl feltárja a szociális otthonban élő – olykor börtönviselt –, az ötvenes években feloszlatott rendekhez tartozó szerzetesek életét, valamint bemutatja a bencés rend kapcsolatát Békés Gellért római vikáriussal, aki a magyar ügyet képviselte a Vatikánban.

„Igyekeztünk valósághűen ábrázolni az állambiztonsági szolgálatok működésmechanizmusát, illetve bemutatni a hitvallók és az ügynökök életútját a kommunista egypártrendszer idején: kik azok, akik áldozatai és kik azok, akik kiszolgálói lettek egy diktatórikus rendszernek. Drámai sorsokon keresztül elevenedik meg a besúgógépezet szörnyű valósága, mely az emberek életének legszemélyesebb részét is hatalmába tudta keríteni. Mindezzel szemben pedig nagy hangsúlyt kapott a hit és a hűség ereje, ami sokaknak jelentett reményt a megpróbáltatásokban” – meséli Kabay Barna.

Az alkotás folyamata több volt számára, mint filmforgatás: „Ez egy következetesen vállalt szolgálat, a megújulás, az önmagunkkal szembenézés, a mindig lehetséges újrakezdés szolgálata. A »dialógus rendezői­nek« valljuk magunkat. Filmjeinkkel közvetíteni szeretnénk a különböző vallások, hívők és hitetlenek között, valamint igyekszünk hidat építeni áldozatok és tettesek közt. Filmünkkel a keresztény egyházak megújulását kívánjuk szolgálni.”

Mint a kényszer­neurotikus beteg

Minden diktatúra szemben áll a szabadsággal és a szabad lelkiismerettel. A kommunista rezsimre a keresztények azért jelentettek veszélyt, mert önállóan gondolkodtak, és mindig arra törekedtek, hogy a lelkiismeretük szabadságában járjanak el, ne pedig utasítások szerint. „A kommunista állam igyekezett mindent kézben tartani, s noha formálisan nem oszlattak föl minden szerzetesrendet, kontroll alatt akarták tartani őket, hogy ne történjék semmi olyan, ami kilóg a sorból. Mindent az ellenőrzésük alá akartak vonni: az embereket megfigyelték, a leveleket elolvasták, a telefonokat lehallgatták, és ahol gyanút szimatoltak, ott lecsaptak. A diktatúra olyan, mint a kényszerneurotikus beteg. Mindentől fél, ami változik, a változást is uralni akarja. A vezetés úgy vélte, hogy minél több embert épít be a besúgóhálózatokba, annál kevésbé érheti meglepetés, mindenre fel lesz készülve” – írja körül a jelenséget Asztrik atya.

Némi öröm az ürömben, hogy a magyar katolikus egyház mégiscsak egységes maradt, 1950-ig közel kilencven szerzetesrend élt és működött az országban, melyeknek megvolt a maguk életritmusa, tevékenysége és szabadsága. Az ötvenes években azonban négy kivételével megszüntették a rendeket, ez a bencések esetében azt jelentette, hogy a hét gimnáziumukból kettő maradhatott meg, papnövendéknek pedig évente tizennégy személyt vehettek föl. A tanárok között is numerus clausust vezettek be, a kétszázhatvan bencés paptanárból hetvennégy maradhatott. A pannon­halmi egyházmegyétől is megfosztották a rendet, így a részleges feloszlatás után a bencések a kapcsolatrendszereikben próbáltak meg tovább élni.

1950-ben, az állam és az egyház megállapodásának idején a magyar bencés közösség két házat tarthatott meg: Pannon­halmát – azaz a monostort a gimnáziummal – és a győri szerzetesházat az iskolával és a diákotthonnal. Pannonhalmára 1951-ben a megállapodás értelmében egy állami járási szociá­lis otthont telepítettek. Az otthon tele volt idős szerzetesekkel, akik a feloszlatott rendekből érkeztek: jezsuiták, domonkosok, szaléziak, ciszterciek, premontreiek, piaristák, ferencesek.

Legányi Norbert 1958-tól 1968-ig tartó pannonhalmi főapáti szolgálata kezdetén arra törekedett, hogy fenntartásokkal, de tudomásul vegye a forradalom leverése után hatalmi biztonságot kereső államhatalom egyházpolitikai útkeresését és gyakorlatát, és amennyire hite és világnézete engedte, alkalmazkodjon a követelményeihez.

Személye mind erkölcsileg, mind politikai tekintetben feddhetetlen volt. A hatalom sokáig nem is tudta kikezdeni őt, később kétszínűséggel, majd reakciós magatartással vádolták meg. Jóllehet a rendtársakkal és az állami hatóságokkal következetesen viselkedett, a tárgyalásokon tanúsított küzdelme, valamint az ott megkövetelt elvárásai népszerűtlenné tették, így sokan szembefordultak vele. Sem a papi békemozgalomban, sem a Hazafias Népfrontban nem vett részt, és az állambiztonság embereinek sem köteleződött el. Kifejezetten ügyelt arra, hogy a rendtársakat is távol tartsa mindezektől, s akikről tudta, hogy szimpatizálnak a hatalommal, lehetőleg ne jussanak felelős beosztáshoz a renden belül.

A két besúgó szerzetes: Kiszely és Kapuy

Ahogy minden közösségben, úgy

elárulták rendtársaikat, elöljáróikat, és állandó, „lelkes” jelentésekben szolgáltatták ki a legféltettebb információkat. A belügyi szervek pedig élénken figyeltek mindent, ügynökeik révén folyamatosan gyűjtötték az adatokat. Kabay Barna és Petényi Katalin Hitvallók és ügynökök című korábbi, hétrészes dokumentumfilm-sorozata felfed és nevén nevez két bencés szerzetest, Kiszely Istvánt és Kapuy Vitált, akik a besúgógépezet fogaskerekeiként időről időre beszámoltak társaikról és a rendi életről.

Kiszely Feledy Zsolt néven működött, ügynöki tevékenysége egykori budapesti bencés diáktársaira és paptársaira is kiterjedt. Meglehetősen sok információ­val rendelkezett, és a dokumentumok tanúsága szerint nagyon részletesen jelentett. Tevékenysége – valószínűleg személyes megbántottsága okán – kiélezetten Legányi főapát ellen zajlott. „Kiszely István budapesti bencés diákunk volt, majd ünnepélyes fogadalmas bencés szerzetes és felszentelt pap lett. 1960 és 1962 között már ügynökként és menyasszonnyal az oldalán volt a bencés rend tagja, amit Legányi főapát nem nézett jó szemmel. A magam kutatásai tükrében azt mondhatom,

– jegyzi meg Várszegi Asztrik.

A dokumentumfilm körüljárja azt is, hogy a bencéseknek és a jezsuitáknak a pártállami időkben is voltak kapcsolataik Budapesten a diákjaikkal, akik baráti körökben, keresztény gyülekezetekben, egyházi csoportosulásokban próbáltak túlélni ekkor. A szerzetes atyák úgy gondolták, jó lenne ezeket a fiatalokat korszerűbb keresztény irodalommal ellátni, így a pannonhalmi gimnáziumban kezdettől fogva működő könyvkötőműhelyben kis brosúrákat készítettek teológiából és szociológiából, illetve tájékoztató szövegeket állítottak össze a Szent­írásból. Ezek a kiadványok rendre megtalálták a maguk földalatti útját, és kinek-kinek bizalmas kapcsolatai révén eljutottak a katolikus ifjúsági körökhöz. Ezek a lelkiségi iratok a túlélés reményét erősítették a diktatúra kontrollált és mostoha körülményei között. „Pannonhalma a szellemi szabadság olyan egyedülálló szigete volt, amelyből minden bizonnyal nem létezett még egy sehol sem az akkori népi demokratikus köztársaságban” – írja Várszegi Asztrik egyik tanulmányában.

A Belügyminisztérium és az Állami Egyházügyi Hivatal munkatársai

Elsősorban azokra, amelyek Jámbor Mike szerzetes és munkatársai irányításával Pannonhalmáról kerültek a budapesti fiatalok kezébe. Minden későbbi pannonhalmi házkutatás – mind a bencés, mind a szociális otthonbéli szerzeteseknél – ugyanazt a célt szolgálta: megkaparintani ezeket a kiadványokat. Mivel Kiszely Istvánnak a könyvkötőműhelyben készült füzetekről is tudomása volt, tartótisztjétől utasítást kapott arra, hogy baráti beszélgetések során igyekezzen megismerni ezeknek az illegális kiadványoknak a tartalmát, szerezzen belőlük, és vigye el őket bemutatásra. Az utasítást teljesítette.

„1961. október 23-a fordulópont a Legányi főapát célzott eltávolításáért folytatott küzdelemben. Adódott egy alkalom, amikor a diákjaink az iskolában megemlékeztek a forradalom ötödik évfordulójáról. Ebből óriási botrány lett. Az igazgatót leváltották, tanárokat helyeztek nyugdíjba, és két fiatal rendtársat kitettek a közösségből. Ez az esemény szolgáltatott apropót arra, hogy később Legányit sarokba szorítsák, és lehetetlen helyzetbe hozzák. Az esetet követően a főapátot az államiak nyíltan megbízhatatlannak, reakciósnak, államellenesnek kiáltották ki. 1963 tavaszán berendelték az Állami Egyházügyi Hivatalba, és elé tettek nyolcvan-száz brosúrát, teológiai és spirituális irodalmat, és számonkérték. Ekkor kezdett világosan kirajzolódni, hogy Legányi Norbert nem maradhat főapát, mert az állam nem tud tárgyalni ezzel az emberrel” – idézi fel a történteket Asztrik atya.

Az egykori főapát megjegyzi: az elhúzódó „könyvkötői csata” eredménye az lett, hogy az állambiztonság és az Állami Egyházügyi Hivatal emberei óriási zavart és kárt okoztak a bencés közösségnek. Ezt követően is folytatták a belső bomlasztás taktikáját, nem csekély eredménnyel. A korábban is mesterségesen szított bizalmi válságot és megosztottságot tovább mélyítették, a bencéseket a folytonos zaklatásokkal, kihallgatásokkal összezavarták és egymással szembefordították.

„A legális brosúrák ügye kapcsán egyre jobban megmutatkozott a főapát ellen csoportosuló rendtársak valódi magatartása, akiknek a szóvivője az állambiztonságiak irányába Kapuy Vitál volt. Kapuy háromféle fedőnéven is jelentett. A folyamatos és pontos jelentések hírül adták az állambiztonság embereinek, hogy a bencés közösségen belül mi az arány a főapát támogatói és ellenzéke között” – ismerteti Várszegi Asztrik.

amelyben az egyházi reakció elhárításával foglalkozó alosztály több száz római katolikus papot, volt szerzetest, apácát és a fiatal generáció­hoz tartozó hívet vett megfigyelés alá. A „kétes elemek” kiszűrése érdekében házkutatásokat tartottak. Legányi főapát hírét vette, hogy mire készül az államhatalom, ezért összehívta a konventet, és arra kérte a papokat, égessék el a személyes levelezéseiket, fényképeiket, így sok kordokumentum sajnos megsemmisült. A pannonhalmi házkutatás során még az írógépeket is elvitték.

Van-e remény a megújulásra?

A rendszerváltozás után kutathatóvá váltak a besúgói jelentések, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára kutatások céljából hozzáférhető. „Mint főiskolai rendtörténettanár hozzáférhettem a jelentésekhez, illetve a pannonhalmi levéltárban is rengeteg dokumentumot őrzünk ezekből az időkből, így például Legányi főapát úr feljegyzéseit is. Ő mindennap vezetett naplót, tehát sok adatot tudott szolgáltatni. Ezenkívül a rendházunknak van egy régi hagyománya, az úgynevezett perjelnapló: az egyik elöljárónak az a feladata, hogy a napi történéseket följegyezze. Ezeket mind átfésültem” – eleveníti fel Asztrik atya.

„Hosszú évek óta gyűjtjük a dokumentumokat a filmhez. Régi folyamat ez, már a Hitvallók és ügynökök tévésorozathoz is együtt dolgozunk történészekkel. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára segítségével az Eötvös utcában jutottunk hozzá a legtöbb dokumentumhoz. Történész barátaink és a filmben szereplő kortanúk rengeteget segítettek nekünk. Sokan közülük ma sem szívesen beszélnek a megpróbáltatásokról. Természetesen más archívumokkal is együttműködtünk: felvettük a kapcsolatot a jezsuitákkal, a ciszterekkel és a pannonhalmi apátság archívumával.

mert csak úgy lehet hiteles egy film, valamint úgy lehet teljes a megbékélés” – fejti ki Kabay Barna.

Az ember és ember közti bizalomvesztést – ahogyan a nemzet – a pannon­halmi bencés rend is csak nagyon lassan heveri ki. Várszegi Asztrik szerint ehhez teljes nemzedékváltás szükséges, azonban kiemeli: ez csak a megújulás egyik része.

„Huszonhét évig voltam a közösségünk főapátja, mindig is az volt az álláspontom, hogy azzal kell kezdenünk a változást, hogy újraépítjük a bizalmi kapcsolatainkat. Másként ez nem fog menni. Nem megvárni kell, hogy majd elmúlik, és ránk süt a nap, hanem elébe kell menni. Ahogy János evangéliumában is elhangzik: az igazság szabaddá tesz titeket. A bizalom elengedhetetlenül fontos egy közösség, pláne egy olyan közösség, mint az egyház életében” – emlékeztet.

A szociális otthonban mára kicserélődtek a lakók, nem szerzetesek élnek benne, hanem idős emberek. „Az a nemzedék kihalt. Aki Pannonhalmára látogat az apátságba, annak ajánlom, hogy egyszer menjen le a temetőbe, s nézze meg. Mintha katonatemetőben járna az ember, ott nyugszik több száz szerzetes egy szerény fejfával a sírja fölött, ők mind az otthonban haltak meg” – mondja a volt főapát.

Abból a megszorítottságból, hogy a magyar történelem egyik legsötétebb időszakában a bencések számára csak Pannonhalma és Győr létezett, Szent Benedek rendje ma az ország számtalan pontján jelen van. Továbbra is büszkén magasodik a Kisalföld és a Bakony ölelésében a Dunántúl egyik ékessége, a Pannonhalmi Főapátság, rendületlenül kitart a győri közösség, és tíz-tíz fővel újraéledt a tihanyi és a bakonybéli monostor.

„Ezenkívül élő kapcsolatban vagyunk a São Paulo-i magyar alapítású brazil bencés házzal is. Noha nincsenek benne magyarok, mivel mi alapítottuk, jogilag hozzánk tartozik. Nekem is megvan már az utódom, a perjelek is fiatalok, tehát megjelent egy új bencésnemzedék. Gyakorlatilag mondhatjuk, hogy

akik, Istennek hála, már nem abban a rendszerben nőttek föl. Pannonhalma él, és megpróbál szembenézni a múltjával, hogy minél hamarabb levethessük a mocskos ruhát” – zárja bizakodva Asztrik atya.

*** 

Nyitókép: Shutterstock
Képek: Ficsor Márton