Mi a nő?

Szent Ágoston Vallomások című munkájában képletesen írja le az időről mint jelenségről való beszéd lehetetlenségét. „Mi az idő? Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom. Ha azonban a kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom.” Az idővel kapcsolatos filozofálás valóban nem egyszerű, de azt még a hippói püspök sem gondolhatta ezelőtt bő ezerhatszáz évvel, hogy az utókor hasonlóan tanácstalanul viszonyul majd egy jóval kevésbé összetett kérdéshez, vagyis ahhoz, mi a nő. A múlt héten egy sajtótájékoztatón a legújabb új-zélandi miniszterelnököt, Chris Hipkinst kérdezték arról, hogy kormánya miként határozza meg a nő fogalmát. A munkáspárti politikus eleinte konstruktív dadogással igyekezett valamilyen definíciót fabrikálni, de végül letette a fegyvert, és bevallotta, hogy nem készült előzetesen kimunkált válasszal a kérdésre. A progresszív logika szerint a lehető leggondosabban járt el azzal, hogy Pelikán elvtársként elismerte, ideológiailag nem elég képzett, hiszen így senkit nem rekesztett ki egy sebtiben összeeszkábált meghatározással. Minden másra ott a ChatGPT.

Úgy tűnik, a baloldali-liberális politikusoknak állandó nehézséget jelent a nők mibenléte, bár az is igaz, hogy axiómákat nem szokás boncolgatni, az ember tudja, miről van szó, és kész. Hipkins brit elvtársa, őfelsége ellenzékének vezetője, Sir Keir Starmer már hónapok óta birkózik a témával, és egyelőre nem találta meg a megnyugtató választ. Legutóbb például azt mondta, hogy a nők 99,9 százalékának nincs pénisze, meghagyva egy progresszív csapóajtót jó ideje érlelt meghatározásában. Ez már nagy előrelépés ahhoz képest, hogy hónapokkal ezelőtt egy rádióműsorban arra sem volt hajlandó válaszolni, hogy per definitionem lehet-e a nőknek péniszük. A magyar fülnek ez az egész vircsaft érthetetlen, de az angolszász közéletet ma ilyen ügyek határozzák meg, vagyis előbb-utóbb hozzánk is beszivárog valamilyen formában.

A megvalósult woke-izmus sorra szüli az abszurdabbnál abszurdabb helyzeteket: az év elején került reflektorfénybe az a skót férfi, aki azt követően, hogy két nőt is megerőszakolt, a nemváltás útjára lépett, és magát transznemű nőnek vallva kezdte meg hatéves büntetését egy női börtönben. Szerencsére az ügyből közbotrány kerekedett, és Nicola Sturgeon első miniszter a közvélemény és a tory kormányzat nyomására közbelépett, így az erőszaktevőt átszállították egy férfiaknak fenntartott börtönbe. Az eset, bár látszólag megnyugtatóan ért véget, arra figyelmezteti még a legvadabb feministákat is, hogy a woke ideológiával átmosott igazságszolgáltatás nem veszi figyelembe a nők jogait, sőt az első adandó alkalommal feláldozza őket.

De a nő mibenlétéről való vita másvalamire is rávilágít: hogyan várhatja a nyugati ember, hogy vezetői képesek lesznek a ránk váró nehéz időkben határozott döntéseket hozni, ha a legegyszerűbb kérdésekkel is zavarba hozhatók? A politikusokat foglyul ejtette az újbeszél, amelynek szabályait még nem ismerték ki, csak azt tudják, hogy sokat veszíthetnek, ha nem a hangos kisebbség által elvárt ideologikus választ adják. Félelmük nem irreális, a Twitteren élő woke-aktivisták néhány óra alatt darabokra tudják szedni a másként gondolkodókat, és rövid úton csatlakozik hozzájuk a fősodratú média. Az amerikai Nashville egyik katolikus iskolájában néhány héttel ezelőtt hat embert, köztük három gyermeket megölő transzgender merénylő kapcsán sem a megbocsáthatatlan bűnről, hanem a helyes névmáshasználatról folyik a diskurzus.

és nem belemenni olyan mindenki számára egyértelmű kérdések álmegválaszolásába, mint hogy mi a nő vagy éppen a férfi. Ebben is hallgassunk Szent Ágoston tanítására, különben bukásra vagyunk ítélve, mivel „ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom. Ha azonban a kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom”.

Nyitókép: Jackson David from Pixabay