„Én is egy elfeledett gyerek vagyok” – tabuk nélkül beszél életéről Kovács András Péter

Farkas Anita interjúja a Mandiner hetilapban

Kovács András Péter 1978-ban született Budapesten. Jogász, Karinthy-gyűrűs humorista, író, a hazai stand-up comedy egyik úttörő képviselője. 2001-ben az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán diplomázott, majd 2004-ben elvégezte a doktori programot is. Jogtörténetet és médiajogot tanított a Károli Gáspár Református Egyetemen, jogi informatikai ismereteket az ELTE Informatikai Karán. 2004-ben csatlakozott az induló Dumaszínház tagjaihoz, és megvált a katedrától. 2006-ban megnyerte a Magyar Rádió VIII. Humorfesztiválját. Napjaink egyik legkeresettebb humoristája. Nős, három gyermek édesapja.

***

Szembenézni a gyerekkorunk traumáival: az életközepi válság egyik tünete?

Az biztos, hogy

és ahogy a régi dolgok egyre inkább felszínre kerülnek, nyilván a felmenőit okolja a saját hibáiért, kudarcaiért. Érdekes, mert nálam ez pont fordítva történt: eddigre tökéletesen megbékéltem a gyerekkorommal. Azzal együtt, hogy sokáig nem is gondoltam, hogy ezzel az egésszel, vagyis hogy apám súlyos alkoholista volt, egyáltalán kezdenem kellene valamit. Elégedettnek, kiegyensúlyozottnak éreztem magam, a múltat pedig lezártnak, amin úgysem lehet változtatni, akkor meg minek egyáltalán foglalkozni vele.

Akkor mégis miért kezdett el néhány hónappal ezelőtt nyilvánosan is beszélni erről?

Mert a lélek működése nem ilyen egyszerű. Az emlékeket, érzéseket nem lehet akarattal semmibe venni. Ott munkálnak a mélyben, és meghatározzák, milyenek vagyunk. És mert tavaly tavasszal életemben először hallottam az „elfele­dett gyerekekről” mint a létező jelenségről és pszichológiai fogalomról. Addig csak magamban rendezgettem a dolgaimat, de amikor ennek a kifejezésnek utánanéztem, mintha a kirakós utolsó darabja is a helyére került volna. Rájöttem, hogy nem vagyok sem egyedi, sem különleges, hanem egy tökéletesen körülírható típus. Egy elfeledett gyerek, és minden, ami történt velem az életben, jó és rossz is, ennek az állapotnak a következménye.

Kik ezek az elfeledett gyerekek?

Akik szenvedélybeteg szülő mellett nőnek fel. Ami nem azt jelenti, hogy az anyjuk-apjuk mondjuk részegen, magatehetetlenül fetreng az utcán; az alkoholizmus ennél sokkal cselesebb, rengeteg arca van. Sokszor kívülről teljesen normálisnak látszó családok életét pusztítja anélkül, hogy bárki sejtené. Olyanokét, mint amilyen a miénk is volt.

Igaz, akkor megadta a módját.

Beszéltek erről otthon?

Soha. Ez is tipikus tünet: az elfeledett gyerekek már egészen kicsi korukban megtanulják a némaságot. Nemcsak befelé, kifelé is, a külvilág felé folyamatosan azt sugározva, hogy otthon minden tök szuper. Én is így tettem, és hogy le ne bukjak, a barátaimat is csak a legritkább esetben hívtam át hozzánk.

Mert sosem lehetett tudni, milyen lesz aznap a hangulat. Ismerem, mert én is elfeledett gyerek vagyok, tulajdonképpen még ma is folyamatos készültségben, szinte programozva arra, hogy nem szabad örülni a jónak, mert egy pillanat alatt rosszra fordulhat minden.

Pontosan. A mai napig bármikor elő tudom hozni magamból azt az érzést, hogyan lett a meghitt, nyugodt családi estéből egy szempillantás alatt kiszámíthatatlan színházi előadás azzal, hogy apám megjött, bizonygatta, mennyire józan, majd nekiesett az olajkályhának, és indult a végtelenített veszekedés.

és néztem mereven a viaszosvászon terítőt az asztalon, mert nem akartam se látni, se hallani semmit. Ez az első ilyen típusú emlékem talán óvodás koromból, amiből sok hasonló eset után kinőtt a felnőtt személyiségem részévé váló állandó bizonytalanságérzet. És mivel a hozzám legközelebb állók, akiknek a stabilitást kellett volna jelenteniük, ilyen kiszámíthatatlanul viselkedtek, gyanakvó és bizalmatlan is lettem. Amivel sokat ártottam, és ha nem figyelnék oda rá annyira, ma is sokat árthatnék a közvetlen környezetemnek.

Hogyan? 

Mivel az ilyen típusú családok jellemzője a kollektív hallgatás, az ebben a közegben felnövő gyerekek, így én is hamar megtanultam, hogy a túlélés egyetlen módja a láthatatlanná válás, a nem beszélés, a konfliktusok kóros kerülése. 

Hiszen az egészséges barátságok és párkapcsolat alapja éppen ennek az ellenkezője, az, hogy az ember bátran ki­tárulkozhat, megbízhat a másikban, és a másik is megbízhat benne. Úgy, hogy közben bármelyik fél elkövethet hibákat, és ettől nem lesz kevésbé értékes vagy kevésbé szerethető. Én viszont ma is sokszor elgondolkodom rajta, hogy a feleségem három gyerek és sok év házasság után ugyan mit kedvelhet még bennem. Vagy hogy humoristaként vajon miért kíváncsiak rám még mindig az emberek. Szeretetéhség és menekülés a valódi közelség, intimitás átélése elől, ez a furcsa paradoxon határozta meg sokáig az életemet.

Hogyan tudott kiszakadni belőle? 

Például úgy, hogy nagyon tudatosan megválasztottam, kivel szeretném összekötni az életemet. Mert ha boldogtalan lettem volna, mint ahogyan az apám is valószínűleg az volt az anyám mellett, könnyen lehet, hogy – a mélyen belém ivódott mintát követve – előbb-utóbb én is a piához nyúlok.

Jó párválasztás – ez elég egyszerű megoldásnak hangzik.

Pedig egyáltalán nem az. A kiegyensúlyozott, normális lányokkal, egyáltalán a kiegyensúlyozott, normális emberekkel jó darabig egyáltalán nem tudtam mit kezdeni. Unalmasnak, a saját szenvedéseim miatt legalább egy dimenzióval kevesebbnek éreztem őket. Érdekes, de

 Sokáig rettenetesen kivételesnek gondoltam magam azokhoz képest, akik, legalábbis az én mércémmel mérve, nem szenvedtek eleget. Még akkor is, ha tisztában voltam vele, hogy bőven vannak a miénknél sokkal keményebb sztorik. Apám például soha nem verekedett, ez is valami.

Kivételesnek gondolni magunkat egyáltalán nem rossz érzés. Akadtak más pozitívumai is a helyzetnek?

Furcsa, de igen. Az állandó otthoni készenlét és résen levés miatt, mert már a lakásba belépve, az előszoba levegőjéből, anyám szeme állásából, apám arckifejezéséből le kellett tudnom venni, aznap milyen este vár ránk, kialakult egy különös hatodik érzékem: hamar meglátom az emberekben és szituációkban a mögöttes dolgokat, pluszrétegeket. Ez jó, bár nyilván nem ilyen áron kellett volna ennek a sokféleképpen felhasználható tulajdonságnak kifejlődnie bennem.

A humoristasághoz mindenesetre eléggé passzol. Ahogyan az a jelenet is, amit a Láthatatlan árvák könyvben meg is írt, hogy hétévesen szándékosan elharapott egy poharat, hogy az iszogató apja a barátai helyett inkább önre figyeljen a kocsmában. A pluszérzékenység párosulva az állandóan sóvárgó szeretet- és figyelemhiánnyal valahol meg is adta a kezdőlökést ehhez a pályához?

Így utólag rágondolva, igen. Erre akkor jöttem rá, amikor elolvastam a szakemberek írásait többek között arról,

Van a bohóc, aki viccel próbálja elterelni a figyelmet a felnőttek hülyeségeiről; a hős, aki mindenhol, az iskolában, a sportban is túlteljesít, legalább ő ne okozzon gondot; a bűnbak, vagyis a lázadó, aki a saját devianciáival éri el, hogy inkább vele foglalkozzanak a súlyosabb problémák helyett; és az elveszett gyerek, aki csendben meghúzza magát egy sarokban.

Hadd tippeljek, ön volt a bohóc.

Inkább a bohóc és a nagyon szorgalmas, nagyon jól viselkedő éltanuló keveréke. És végül ebből is jól jöttem ki bizonyos értelemben: a humorérzék és az egy életre megtanult kitartás kombinációjának is köszönhető talán, hogy húsz év után még mindig van közönségem.

Pedig lehetett volna pap is, aminek még gimnazistaként készült. Vagy jogász, hiszen a diplomája megvan hozzá, sőt tanított is néhány évig médiajogot.

A papságon gondolkodás

De mivel az egyház is a hallgatásra predesztinál, lassan elvetettem ezt az ötletet, és csak jóval később, a saját utamat járva találtam meg az engem a fiaként ölébe vevő Istent. A jogászvilág pedig elég távol áll a habitusomtól, hamar kiégés lett volna a vége. Az exhibicionizmusom, a bennem feszülő vágy, hogy mindenáron minél több embernek megmutassam, szeretetre, figyelemre és nevetésre méltó vagyok, volt a váltás kulcsa, nem a hihetetlen bátorságom. Valójában ma is ezt akarom minden egyes nap bizonyítani. Ha egyszer elhinném magamról, hogy tényleg szerethető vagyok, és valóban értéket teremtettem, valószínűleg soha többet nem akarnék felmenni a színpadra.

Ez is függőség, nem?

De, ez a munkaalkoholizmus egyik tipikus formája, aminek a hajtóereje: permanens elismerést kicsikarni felesleges hősködéssel. Az elfeledett gyerekek egy része eleve perfekcionista és maximalista lesz, mert megszokta, hogy kisgyerek korától folyton erején felül kell teljesítenie. Ahogyan azt is, hogy idő előtt felelősségteljes felnőttként kell élnie, viselkednie; tizenéves koromtól a haláláig inkább én voltam az apám apja, mint fordítva. Erre rárakódik a konfliktuskerülő magatartás,

A cégvezetők álma, akinek, mivel megszokta az extrém körülményekhez való alkalmazkodást, mindig minden mindegy, mindig minden jó, akkor sem szól egy szót sem, amikor mások már rég ordítanak. Ez a fő ismérv, amiből rögtön levágom, ha egy hozzám hasonlóval állok szemben.

A minták, ahogy ön is mondta, erősen meghatározzák az életünket. Valaha felül lehet írni őket tökéletesen?

A rossz hír, hogy éles helyzetekben, például egy veszekedés során bármikor bekapcsolhatnak. De ez nem azt jelenti, hogy ne kellene folyamatosan törekedni a megváltoz­tatásukra. Akár terápiára menni, amire Máté Gábor szerint pont azért van szükség, hogy az ember meg tudja szakítani a rossz, generációs átörökítéseket, ha nem is maga, legalább a gyerekei kedvéért. Nekem egyébként érdekes módon az alkohollal soha nem akadt különösebb problémám. Már kamaszként is mindig meg tudtam állni egy pohárnál, ha meg nem, az is az én döntésem volt. Pedig érdemi esélyem volt rá, hogy apámhoz hasonlóan az ivást válasszam menekülőútnak: a szakirodalom szerint ha az egyik szülő szenvedélybeteg, ötven, ha mindkettő, hetven százalék a sansz rá, hogy a gyerek is az lesz.

Amikor megszülettek, ugyanazzal a perfekcionizmussal és elszánással vetettem rá magam szegényekre, mint korábban a tanulásra vagy a munkára. 

Nyilván százszorosan azt akarta pótolni velük, ami a saját gyerekkorából kimaradt.

Persze. Tudatosan törekedtem rá, hogy mindig biztosan és kiszámítható állapotban ott legyek nekik. Egy gyereknek stabil, jelen lévő apa kell. Ebből a szempontból mindegy, hogy valaki azért nincs soha otthon, mert rengeteget dolgozik, este meg fáradt és feszült, vagy azért, mert meló után a kocsmában sörözik a haverjaival, és ki tudja, milyen állapotban kerül elő. Ha viszont nincs meg az az apa, ahogy nekem sem volt – ráadásul a sok kibeszéletlenség az anyámmal és a nővéremmel is sokáig inkább eltávolított minket egymástól, mint hogy közelebb hozott volna –,

Óriási szerencsém, hogy az apám nővére és a férje ilyenek voltak nekem. Svájcban laktak, de gyakran hazalátogattak a szomszéd házba, nyárra meg többször elvittek magukhoz. Velük sem beszélgettem túl sokat, az otthoni dolgokról pláne nem, de a higgadtságuk, nyugodtságuk, a velük megélt biztonság önmagában gyógyító volt.

Meg tudta bocsátani a szüleiknek még az életükben, hogy ezt nem tőlük kapta meg?

Apám alkohol miatti leépülése olyan hosszú ideig tartott, annyit ápoltam őt, hogy volt időm szívből felmenteni a végére. Talán meg is értettem valamit a nagy boldogtalansága okairól. Nagyanyám, aki megélte két világháború traumáját, pragmatikus, szikár asszony volt, és nem nagyon tudta a szeretetét kimutatni.

és mivel nem kapta meg, vagy nem úgy, ahogyan szüksége lett volna rá, elvérzett a küzdelemben. És mivel egyre jobban hasonlítok rá – a gesztusaim, a hangom, az érzékenységem –, valószínűleg egyre megengedőbb is vagyok vele. Ahogyan az anyámmal is, aki önkéntelenül hozzájárult a rendszer fenntartásához. Nyilván neki sem volt könnyű, hiszen hova mehetett volna két gyerekkel a nyolcvanas években. De, és erre szintén egy szakember világított rá, valahogy érdeke is volt maradni: a függő mellett mindent feláldozó társ identitásától ugyanolyan nehéz megszabadulni, mint magától a függőségtől. Anyámmal kapcsolatban ezért mostanában inkább azt nyomozom, ő milyen hozott minták alapján választhatta tudat alatt ezt a sorsot magának.

Ha még élnének, akkor is előállt volna a családja történetével?

Nem tudom. Rengetegen azért nem beszélnek a gyerek­korukban átélt traumákról, mert félnek a rokonok haragjától. A függőség különösen erős tabu, amin nehéz változtatni. Abban reménykedem, hogy van már akkora ismertségem, amit fel tudok használni a csend megtörésére, hogy minél többen minél nyíltabban elkezdjenek erről beszélni.

vagyis a probléma nem lett kisebb a hetvenes-nyolcvanas évek óta; az ivás ma is minden bajra a legjobb magyar megoldás.

Olyannyira így van, hogy a humoristáink poénjainak jó része is a nagy berúgásokról, illetve azok következményei­ről szól. Etikus ezzel ennyit viccelni, azt sugallva, hogy teljesen normális, ha valaki leissza magát a sárga földig, és négykézláb mászik haza?

A humor demokratikus műfaj, viccelni bármiről lehet, ízlés kérdése, kinek mennyi fér bele. Nekem is van az új műsoromban egy komplett rész, ami szórakoztató, majd egy idő után már kevésbé szórakoztató családi történeteken keresztül azt járja körül, miért ne igyon az ember, ha például a kisgyerekeire vigyáz. De ez olyan, mint a boltban árult alkohol. Attól, hogy ott van a polcokon, és bármikor megvehető, még senkinek nem kell tönkretenni miatta a környezetét, pláne nem belehalni a mértéktelen ivásba. És nem kell bezárni a kocsmát sem csak azért, mert a húsz helyi alkoholistából tizenöt ott iszik. Ugyanezt megtennék kocsma nélkül is. Sőt, szerintem a magányos ivás még rosszabb,

Mondjuk egy jó nemzeti alkoholstratégia azért nem ártana. Nyolcszázezer alkoholista kicsit soknak tűnik egy szűk tízmilliós országban.

***

Töltsd velünk! – podcast a függőségekről

Kovács András Péter Hoffmann Katalin klinikai szak­pszichológus és Deés Enikő dramaturg közreműködésével, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat együttműködésével márciusban elindította a Töltsd velünk! podcastet a függőségről. Az adásokban vendégül látják az addiktológiai terület legelismertebb hazai szakembereit, hogy a segítségükkel vizsgálják a szer- és viselkedésfüggőségek és a velük rokon viselkedési zavarok széles palettáját a kiváltó okoktól az egyértelmű jeleken át a gyógyulásig, bemutatva az egyén és a környezet megküzdésének módjait, lehetőségeit. Az egyes függőségek mellett hangsúlyt kapnak olyan témák, mint a női és fiatalkorú függők, a társfüggők, a család szerepe és a gyermekek helyzete a függő családokban. Az epizódok elérhetők valamennyi népszerű podcastszolgáltatónál, valamint videó formájában Kovács András Péter YouTube- csatornáján. A podcasttel kapcsolatos szakmai anyagokat a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Fogadó Pszicho­szociális Szolgálatának honlapja, a Kimondható.hu gyűjti egybe.

***

Láthatatlan árvák

A Magyar Máltai Szeretet­szolgálat gondozásában tavaly megjelent kötet egyszerre szép- és szak­irodalmi olvasmány. Az egy-egy novella után következő szakmai kitekintésben az adott műben megjelenő élmények, tapasztalatok nevesítése, értelmezése és összefüggéseik jelennek meg a klinikai szakpszichológus szemével. A kötetben szereplő novellák szerzői, Elekes Dóra, Fábián Gábor, Hoffmann Kata, Karafiáth Orsolya, Kemény István, Mattik Dora maguk is mind „a tegnap gyermekei”, akik fontosnak tartják megosztani és láthatóvá tenni a diszfunkcionális családban felnövekvő gyerekek érzéseit, tapasztalatait, nehézségeit. Teszik ezt a hatékonyabb beavatkozásért, a tegnap és ma gyerekei szenvedéseinek enyhítéséért, küzdve az alkoholbetegséggel, bántalmazással kapcsolatos tabusítás, közöny, álszentség ellen. Hisznek benne, hogy a megoldás mindig a probléma kimondásával és megértésével kezdődik.

Fotók: Ficsor Márton / Mandiner