„A színészet az egyik legcsodálatosabb hivatás a világon” – Györgyi Anna mesél életről és színészségről

Farkas Anita interjúja a Mandiner hetilapban

Györgyi Anna 1967-ben született Kecskeméten. Jászai Mari-díjas színművész. 1989-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán Szirtes Tamás osztályában. Tagja volt többek közt a Madách, az Arany János, a Bárka, az Új és a Miskolci Nemzeti Színháznak, és számos vidéki teátrumban is megfordult. Jelenleg szabadúszó, mások mellett a Rózsavölgyi Szalon előadásaiban (Apróbetűs szerelem, Szívhang) látható. Pályája kezdete óta szerepel filmekben, szinkronszínészként is ismert, legtöbbször az ő hangján szólal meg Meg Ryan, Juliette Binoche, Audrey Tautou. Házas, férje Kiss Csaba rendező-drámaíró, két lányuk van, Anna és Léna.

***

A Szózat, Györgyi Anna előadásában

A véletlen úgy hozta, hogy az interjú előtt mindketten a Tár című filmet néztük meg. Hogy tetszett?

Nagyon. Cate Blanchett zseni. Ha csak a tizedét tudnám annak, amit ő, is boldog lennék. Ennyire takarékos gesztusokkal, mégis pontosan meg­mutatni egy ember legrosszabb és legjobb oldalát, a nagy- és kisszerűségeit, a megalománia mellett a sérüléseket, kiszolgáltatottságot, erre csak a legnagyobbak képesek. Mert a karmester Lydia Tár nem szörnyeteg, és ez a film nem – vagy nem csak – a metoo-ról szól, hanem arról, hogy aki ennyivel felettünk áll, ilyen elképesztő belső kényszer hajtja, és közben ekkora felelősség nyomja a vállát, mérhető-e hétköznapi mércével. Én egyáltalán nem hasonlítok Lydia Tárhoz, de értem, érzem, mi megy végbe benne.

Ilyenkor mindig mindenki azzal jött, hogy „Jaj, Nusi, de hát hogyan? Amikor te nem is ilyen vagy”.

Hanem milyen?

Mások azt szokták mondani, hogy vicces, kedves, aranyos, egyszerű. Én úgy fogalmaznék inkább, hogy civil vagyok. Civil a pályán. Színpadon szeretek megnyilatkozni, az életben inkább elbújok. Nincsenek allűrjeim, nem járok partikra, nem akarok feltűnösködni. Meg nem is gondolom, hogy annyira érdekes lennék.

Az viszont érdekes, hogy mindennek ellenére pont színész lett.

Éppen ezért lettem színész. Mert így estéről estére bárki és bármi válhat belőlem. Előadás után viszont felszállok a villamosra, és rohanok haza. Jobban szeretek otthon lenni a lányaimmal, a kutyámmal és a cicáimmal vagy elmenni egyedül moziba, mint hogy mindenfelé nyüzsögjek. Szegény édesapám kérdezte mindig, hogy „Anikám, hát miért nem veszel fel egy szép magas sarkú cipőt, és mész el azokra a helyekre, ahol a fontos emberek találkoznak?”. De akkor is úgy éreztem, és ez ma sem változott, hogy nincs kedvem csak azért megjelenni valahol, csak azért beszélgetni valakikkel, mert úgy hátha több lehetőséghez juthatok. Ez, ha úgy tetszik, szakmai hiányosság. A színészséghez valószínűleg hozzátartozik, hogy az ember forogjon a társaságban, kikaparja magának a gesztenyét – a régi nagyok sem voltak szentek e tekintetben. De én sajnos tényleg túl lusta vagyok az ilyesmikhez. És, azt hiszem, elég korszerűtlen is, nem vagyok fent például semmilyen közösségi oldalon.

Ezeket a „hiányosságokat” meg is sínylette a pályája?

Hogy ezért vagy sem, nem tudom, de tény, hogy voltak nehéz időszakaim. Amikor, legalábbis én úgy éreztem, méltatlan dolgok történtek velem. Kétszer majdnem fel is adtam. Ültem otthon, és arra gondoltam, hagyom a fenébe az egészet, 
és elmegyek inkább állatok közé dolgozni.

Pedig a kezdet majdhogynem meseszerű volt, hiszen a főiskola után rögtön a Madách Színházba szerződött, és szinte berobbant Az üvegcipő Irmájaként, Huszti Péter oldalán.

Igen, de előtte, másodévben majdnem kirúgtak. A filmes tanárunk, Fehér György mentett meg.

Miért akarták kirostálni?

Talán mert nagyon fiatalon kerültem be, alig múltam tizennyolc. Ott volt egy naiv, bizonytalan, kicsit kívülálló, minden értelemben szűz kislány, aki a gimnáziumban is mindig hátul ült, a rossz tanulók között, bő pulóverben és szemüvegben. Még a színművészeti sem a saját ötletem volt, egy osztálytársam jelentkezett, én meg gondoltam, miért ne próbáljam meg vele együtt. A filmeket már akkor szenvedélyesen szerettem, napi hármat­-négyet is képes voltam megnézni a moziban. Meg azért járogattam színházba is, az Ódryba például, akkoriban voltak a Kerényi-osztály legendás vizsgái. Ösztönösen éreztem, hogy nekem ehhez a dologhoz mélyen, legbelül közöm van. És talán a felvételiztetők is erre éreztek rá, ahogy álltam ott a szürke ruháimban, smink nélkül, copfosan.

az apukámtól örökölt szívósságom mellett azóta is ez a legjobb képességem. A félelmeim, szorongásaim, amitől kezdetben beszélni is alig mertem, viszont csak harmadévre oldódtak fel, akkor találtam meg szó szerint és átvitt értelemben is a hangom. És igen, aztán jött Az üvegcipő, én meg természetesnek vettem, hogy a karrierem sínen van, nincs más dolgom, mint várni a jobbnál jobb ajánlatokat.

Amik nem jöttek.

Legalábbis nem úgy, ahogy szerettem volna. Eltelt néhány év, és azt vettem észre, hogy valahogy nem épül tovább a pályám, majdhogynem a vakszerencse dönt róla, hogy királynőt játszom vagy sepregetek hátul. Talán Kállai Feri bácsinak volt igaza, aki a színészmesterség-tanárom volt, és amikor végeztem, azt mondta, az a típus vagyok, aki csak negyvenéves kora körül lesz igazán jó színész. És hát hoztam néhány rossz döntést is. Ezekről később kiderült, hogy talán nem is voltak olyan rosszak, de a köztes időszakokat pokoli volt megélni.

Például mi volt ilyen rossz döntés?

Először is három év után elszerződtem a Madáchból, és elmentem szabadúszónak. Mindenki azt mondta, hogy hülye vagyok, de valamiért úgy éreztem, ezt kell tennem. Utána nem sokkal hívtak az Új Színházba, a Radnótiba, a Nemzetibe, illetve Meczner János az akkor megalakulni látszó Tivoliba. Annyira szerettem volna vele és a csapatával dolgozni, hogy szinte gondolkodás nélkül igent mondtam. A Tivoliból aztán nem lett semmi, én meg ott maradtam három évig munka nélkül, erőm teljében, szinte csak a szinkron tartott életben. Vagyis ez nem teljesen igaz, mert Szolnokra hívott Schwajda György, egy ideig ott játszottam. Aztán a Bárkába szerződtem. Volt egy közös előadásunk a győri Padlásszínházzal, egy Shakespeare királydrámáiból rendezett darab. Megérkeztem Győrbe, álltam a takarásban, néztem a díszletkoporsókat, amikor egyszer csak megjelent a rendező Kiss Csaba, és meleg, határozott hangon odaköszönt, hogy „szia, Nusi!”. Rögtön tudtam, hogy ez a férfi kell nekem. Talán, mert a kisugárzása, az aurája pont olyan volt, mint szeretett apukámé. Én harmincegy éves voltam, Csaba harmincnyolc. Februárban ünnepeltük a huszonötödik házasság évfordulónkat.

Vagyis semmi nem véletlen?

Én hiszek ebben. Ha elszerződtem volna egy menő fővárosi színházba, akkor valószínűleg nem – vagy nem jó időben – ismerem meg a férjemet, nem születik meg a két lányunk; pedig a családomnál nekem nincs fontosabb a világon. Mint a kínai tanmesében, amikor a falubeli gyereknek eltörik a lába, és mindenki nyomorultnak tartja. Majd bejönnek a katonák, az összes fiatalt elviszik, csak őt nem, és egyből a szerencse fia lesz. Mi a jó és mi a rossz, ezt csak utólag látja az ember.

Sok mindent meg kell élni, sok nehézségen keresztül kell menni, különben az embernek nincs mit megmutatnia a színpadon. A színész nem lehet huzamosabb ideig boldog. Mert akkor ki az a hülye, már elnézést, akinek van kedve reggel tízkor bemenni a próbára csak azért, hogy más helyett szenvedjen? Ezt magamon is sokszor tapasztaltam. Szerintem én akkor voltam a legjobb, amikor apukám hosszan haldoklott. Mert annyira ki volt hegyezve az idegrendszerem, annyira ott volt minden ízemben a fájdalom, a kétségbeesés, hogy az hihetetlenül érzékennyé tett. Persze huzamosabb ideig nem lehetne így se élni, se játszani: a szomorúságot és az örömöt egyensúlyban kell tartani.

A nemrégiben az Art-Színtérben bemutatott A Rózsák háborújában Seress Zoltánnal azt mutatják be, hogyan válik halálos ellenséggé két valaha egymást nagyon szerető ember. A házasságban hosszú távon hogyan őrizhető meg ez az egyensúly?

Közhely, de igaz: a házasság kemény munka, rengeteg energiát kell ölni bele. Nyilván senki nem csodálatos, gyönyörű és szórakoztató huszonöt éven át mindennap. Valamikor vagy nagyon kövér, vagy nagyon sovány, időről időre kicsúszik a lába alól a talaj, megtörik, kudarcai vannak, padlóra kerül. De ilyenkor is – sőt, a védtelensége, sebezhetősége miatt ilyenkor talán még jobban – szeretni kell a másikat. Mert igen, ott van a gyerekek gondja, a munkaügyek, meg a csekkeket is be kell fizetni. Viszont ha mindezek árnyékában megszűnik az intimitás, ha már pillanatokra sem látjuk meg a másikban a szépet, a jót, ha eltűnik az egymás iránti kíváncsiság,

Ez a kis fekete komédia, amely a felszínen szórakoztató, de bizonyos pontokon elég mélyre megy, jól megmutatja mindezt. Ahogyan azt is, hogy az apró sérelmek hogyan épülnek heggyé az évek, évtizedek alatt. Pedig csak le kellene ülni időről időre beszélgetni, de úgy igazán. És félretenni a büszkeséget, nagyvonalú lenni, bocsánatot kérni. Olyan kevés elég! Hazamegy az ember, és ott van egy jó bor, egy virág, vagy csak napközben jön egy üzenet, hogy ne haragudj, fáradt voltam, idióta voltam, nem úgy gondoltam. Kicsit úgy működik a házasság is, mint a színészet: néhány szerepért megéri rááldozni egy életet.

Megvolt már ez a néhány?

Remélem, még nem teljes a lista,

De szerencsére kaptam már nagyon nekem való feladatokat. Az üvegcipőben például, amelynek az Irmáját nem csupán eljátszottam. Én akkoriban tényleg olyan voltam, mint Irma: egy állandóan szerelmes, bolondos, kicsit furcsa kislány. Élet és játék egybefolyt, teljes mámorban álltam minden alkalommal a színpadon. Szerettem a Csehov szerelmeit is Kulka Jánossal. Emlékszem, mentünk Erdélybe turnézni, nem jött velünk fodrász, és ő minden alkalommal megcsinálta a kontyomat, emberileg is közel kerültünk egymáshoz. Mondhatnám A vágy villamosát is, amely pont jókor jött, akkor, amikor megértem rá. Vagy a Goethe és Lotte szerelméről szóló G-monodrámát, amely 2012 óta folyamatosan megy. Iszonyú nehéz előadás, és nem is játszom gyakran, ezért már napokkal előtte mormolom a szöveget kutyasétáltatás közben. Olyan nekem ez a szerep, mint egy mérce: amíg meg tudom tisztességesen csinálni, addig az agyamnál vagyok, a topon, ott, ahol a reményeim szerint lennem kell.

Meddig lehet egy színésznő a csúcson?

Bármeddig. Persze a férfiak egy fokkal szerencsésebbek, mert talán jobban áll nekik az öregedés, és ezért később esnek ki a skatulyákból. De ez alkat kérdése is. Ebből a szempontból jó – és ez megint csak bizonyítja, nem minden rossz, ami elsőre annak tűnik –, hogy soha nem volt igazán szerepköröm: jellemszínészként, drámai hősnőként is tudtam mindig működni, és szerintem van humorom is. Györgyi Nusi olyan semmilyen, de bevethető mindenre.

Újabban például mintha megint felfedezte volna ezt a képességét a film is. A Szabó Magda regényéből készült, megrendítő Pilátus után nemrég láthattuk A helység kalapácsában, illetve a hamarosan érkező, Koltai Lajos rendezte Semmelweis-moziban is benne lesz.

Jaj, ezt nagyon szerettem! Semmelweis bécsi szállás­adónőjét játszom, ronda vagyok, mint a bűn, középen elválasztott, lenyalt hajjal. Pici szerep, négy napot dolgoztam összesen, de óriási megtiszteltetés, hogy Koltai Lajos mindenféle kaszting nélkül, egyből rám gondolt. Hogy vele dolgozhattam, és láttam, milyen finoman, halk szavakkal, mégis határozottan instruál, örök emlék és példa marad. Egyet sajnálok csak, hogy nem én voltam Semmelweis. Ez nyilván vicc. Azt akarom mondani vele, hogy

és e téren nem csak a férfiak jelennének meg a vásznon. A napokban bemutatott Hat hét, amelyben szintén forgattam, jó példa erre; ez egy csodálatos mozi, és a főszereplő, a fiatal Román Katalin is csodálatos benne. Sok nagy formátumú színésznőnk van, mind megérdemelne legalább egy hasonló lehetőséget. Ahogyan Cate Blanchett is több mint megérdemelte a Tárt.

Talán a nagyobbik lányuknak több ilyen jut majd. Elkerülhetetlen volt, hogy ő is erre a pályára lépjen?

Nagyon jól rajzol, fest, sokáig a Moméra készült, eléggé meglepődtünk, amikor az utolsó pillanatban bejelentette, hogy inkább színész lenne. Pláne, hogy mi tényleg mindig szinte civilként élünk, nem cipeltük magunkkal a gyerekeket a próbákra, előadásokra.

És nem félti őt ebben az egyre élesedő versenyben?

Nem. Azért nem, mert – és ezt elfogultság nélkül mondom – tudom, hogy nagyon tehetséges. Már akkor tudtam, amikor a Károlyi-kertben elmondta a felvételi monológját, kicsit szégyenlősen, kérve, hogy forduljak el, azóta pedig több darabban is láttam. Ráadásul elég harcias típus, nem hagyja magát. A generációja is más, mint a miénk volt.

és cipelünk ma is magunkkal, bátrabbak, szabadabbak, rugalmasabbak, könnyebben veszik a változást. És azért sem féltem, inkább örülök a választásának, mert a színészet minden nehézségével együtt mégiscsak az egyik legcsodálatosabb hivatás a világon. Az, hogy embert ábrázolhatsz, hogy Csehov, Shakespeare meg Molière mondatain keresztül megmutathatod magad, csodálatos. A színész a kor foglalata, mondják. És lehet, hogy ez ma már kevésbé van így, mert folyamatosan megy lefelé a szakma ázsió­ja, én mégis hiszek ebben. És abban is, hogy a világhoz érvényesen hozzá tudunk adni valamit. A közönséggel való játékból közösség lesz, szemben a magánnyal, elidegenedéssel, amitől olyan sokan szenvednek manapság. Pedig az embernek ma is szüksége van az emberre. Mint a nyakláncon a szemek, úgy kapcsolódunk egymáshoz.