Szokták mondani, hogy csak az öregszik meg, aki megéri…
Hadd játsszam a szavakkal: „megéri” megöregedni, ha az ember mer szépen élni.
Ha komolyan vesszük, hogy az élet kincs, akkor sok mindennek másként kellene lennie az életünkben. Országunkban. Földünkön.
A szerző bencés szerzetes, a tihanyi apátság korábbi perjele, magyar és orosz szakos tanár
Ismét itt a húsvét: a jó hírre szomjazók ünnepe. A keresztények számára az üres sírnak a napja. Az Élővel való találkozás ünnepe. Aki az igazság és a béke országát hirdette az emberek között, a nem ebből a világból való országot meghirdető názáreti Jézust kivégezték. Meghalt. Eltemették. De a harmadik napon újra találkoznak vele a tanítványai. Békesség! Én vagyok, ne féljetek! – mondja nekik Jézus.
Üres a sír. Jézus él.
De van-e egyáltalán valami, ami egyformán szent mindenkinek? Olyan emberek vagyunk-e, akiknek életéből az örömhír sugárzik, hogy élni érdemes? Vagy minden mindegy? Nekünk, halandó, de élni akaró embereknek mennyire szól bele az életünkbe az örömhír bizonyossága, hogy „az Élet él és élni akar”?
Ha komolyan vesszük, hogy az élet kincs, akkor sok mindennek másként kellene lennie az életünkben. Másként kellene lennie közösségeinkben. Országunkban. Földünkön. Át kellene rendeződnie értékrendünknek. Pontosabban: kellene hogy legyenek értékeink. Tudnunk kellene különbséget tenni lényeges és lényegtelen dolgok között. Tudnunk kellene megkülönböztetni az igazat a hamistól, a jót a rossztól. Nem a pillanatnyi érdekek uralmának kellene érvényesülnie az életünkben, hanem az igazi értékeknek.
De mi az igazi érték?
Ami akadályozza, gátolja, pusztítja: rossz. Nem tehetek meg mindent, amire képes vagyok: szabadságomnak korlátai vannak. Ezek a korlátok az életet szolgálják. A személy és a közösség életét. A család, az otthon, a haza, a nemzet életét. Nem érvényesíthetem úgy az akaratomat, hogy közben mások élete kárt szenved miatta. Minden mozdulásunknak az életet kellene szolgálnia. De hol van a tisztelet az élet iránt?
Kétezer éves jó hírt hirdet a kereszténység húsvét ünnepén. Olyan esemény hírét, aminek igazságáért képesek voltak Jézus apostolai odaadni az életüket is. És azóta emberek sokasága tudott erőt meríteni belőle, hogy emberibb legyen az élete s általa környezete élete is. Egy kiábrándult, csüggedt, reményvesztett társadalomnak szüksége van az örömhírre. Nem politikus ígérgetésekre, hanem tettekre, tényekre, amelyek az életet szolgálják. A tetteket elsősorban nem másoktól várhatjuk: nekünk magunknak kell cselekednünk. Krisztus tanítványainak erőt adott a cselekvéshez századokon át a húsvéti örömhír. De hol vannak, hol vagyunk mi, keresztények ebben a világban?
A jó hírt tovább kell adnia mindenkinek, aki meghallotta. Elég már a pusztításból: van feltámadás! Húsvét az élet ünnepe. Nem úgy általában az életé, hanem egészen konkrétan: a halálon diadalt arató életé, amit a hívők meggyőződése szerint ajándékba kaptunk az Istentől. Annak, aki magát hívőnek tartja, mindennap meg kell küzdenie a hitért. Ahogyan a nem hívő embernek is szembe kell néznie a hit kísértésével: hátha mégsem úgy van, ahogyan gondolom. Lehet, hogy mégis több, gazdagabb az élet, mint amit látok belőle?
Titok az élet. Titok az élet forrása, az Isten. Felfoghatatlan, végtelen titok és valóság. Az ember: felfoghatatlan titok, és látszólag véges. De mindannyian ennek a végtelen életnek vagyunk a részesei. Felelősei. Rajtunk múlik: akarunk-e vállalni vallást, hitet – akarunk-e vállalni küldetést, akarunk-e jó hírt mondani, örömhírt mondani? Tudjuk-e megosztani egymással a jó és szép élményeinket?
Húsvét erről beszél. A leghétköznapibb szép élményeket megosztani egymással: ez annyit jelent, hogy átalakítjuk a világot. Csak bátorság kell hozzá. Hívőnek, nem hívőnek egyaránt. Tisztelni kellene egymást. Mert életet teremteni egyikünk sem képes. Pusztítani azonban annál inkább.
Ha készek vagyunk arra, hogy tiszteljünk és óvjunk mindent és mindenkit, ami és aki él, béke lesz bennünk. Béke lesz a családunkban. Otthonunkban. Népünkben. Hazánkban. A világban.
Nyitókép: Shutterstock