Ki kell maradni a vérontásból – Szikora Róbert a Mandinernek

Sal Endre interjúja a Mandiner hetilapban.

Itt ülünk a házában, amely tele van nosztalgikus tárgyakkal. Ehhez képest valahol azt mondta, ha lehetősége lenne rá, akkor sem élne az ötvenes-hatvanas években. Nincs itt valami ellentmondás?
Nincs, ezek a tárgyak az életem részei, hozadékai. Egy spanyol bolhapiac bejáratánál a következő van kiírva, s ezzel mindent megmagyarázok: Itt mindent visszaszerezhetsz, amit a gyerekkorod óta elvesztettél.

Mióta gyűjt?
Az ötvenes években kezdtem iskolába járni, akkor minden gyerek gyűjtött valamit. Jelvényt, szalvétát vagy éppen kártyanaptárt. Cserélgettük, s tudja, milyen jó volt mondjuk hatodikosként cserélni egy nyolcadikossal? Maga volt a szocializáció. Nekem a nagyapám, az apám és az apósom is híres bélyeggyűjtő volt, én pedig kiskoromtól úgy éltem, hogy a szép tárgyakat vétek kidobni. Ma is ha a feleségem kap egy szép édességesdobozt, megtartom. Hogy is lehetne a szemétbe dobni egy arany dombornyomású, csokoládéillattal átjárt dobozkát? Nem visz rá a lélek. Emlékszem, gyerek voltam, amikor édesanyám kidobott egy már nem használt, Tisza márkájú tévét. Azt nem lehet, gondoltam magamban. Később, amikor én váltottam televíziót, a régiből akváriumot csináltam, és remekül mutatott.

A tárgyak vagy az emberek a fontosabbak az életében?
A tárgyak csak tárgyak, az ember Isten képmása. Szeretem az embereket, annak ellenére is, hogy ma is előfordul, hogy támadnak. Én erősnek érzem magam, ezért soha nem ütök vissza. Még virtuálisan sem. Keresztényként a megbocsátás fontos, rendszeresen imádkozom az ellenségeimért is.

Támadták például akkor is, amikor azt mondta néhány éve, hogy Orbán Viktor a világ egyik legjobb politikusa. Fontos, hogy művészként a politikáról is véleményt formáljon?
Mindenben benne van a politika. Vannak a globalisták és a patrióták. Én patrióta vagyok. Szeretem az országomat, az embereket, a hidakat, a tereket és az utcákat, szeretem a nyelvünket és azt a közös sorsot, amit itt megélünk a Kárpát-medencében. Aki pedig ezt tűzi a zászlajára, azt megsüvegelem. Ha bántanak érte, ha nem. Az ember ne legyen gyáva kimondani az érzéseit! Egy művészembernek pedig amúgy is bátornak kell lennie, hiszen kiadja az érzéseit, feltárja a saját világát. Minden vizsgálható, kutatható, az ember belső világáról viszont csak annyit tudhatunk meg, amennyit ő meg akar mutatni magából.

Mi történt 1983. március 26-án?
Akkor volt az R-GO legelső koncertje a Kertészeti Egyetemen. Két hónapja létezett a zenekar, és a Budapesti Tavaszi Fesztivál igazgatója, Kiss Imre szólt, hogy lépjünk fel.

Az R-GO aztán pillanatok alatt befutott banda lett. Igaz, hogy punkzenekart akart, csak meg­győzték, hogy inkább ne?
Mindenfajta zenét szerettem és szeretek, ebbe a punk is beletartozik. Azokban a forró napokban, amikor a Hungáriából kiléptem, a punkzene volt a lelki attitűdöm. De például Tátrai Tiborral is zenéltem korábban. Csak kemény rockot nyomtunk, Led Zeppelint, Black Sabbathot meg a többieket.

Nem lehet, hogy a punkból úgy lett R-GO, mint ahogy a nagy kedvence, a Beatles is kezdetben vad rock and rollt játszott, majd szelíd gombafejűek lettek a menedzser hatására…?
Én azt játszom, ami jön, ami megtalál. A csikidam a latin ritmusaival és a Beatles-harmóniákkal nagyon megtalált engem. A Beatles-sztori egyébként valóban úgy indult, hogy Liverpoolban megjelentek a rock and roll lemezek, s mindenkit magával sodortak, a Beatlest is. Aztán rájuk aggatták a konvencionális angol ruhákat. Az elején szinte verekedtek a menedzserrel, hogy ilyen ne legyen. Mert fiatalok voltak, és vadak.

Azt is sokszor hangsúlyozza az interjúiban, hogy a hit fontos az életében. Mindez a zenét is érinti?
Természetesen. Nekem nemcsak hitem van, hanem élő kapcsolatom is Istennel. És a zenével is Isten által van kapcsolatom. Nekem soha nem kell motiváció arra, hogy zenéljek. Jön, megtalál, és csinálom. A zene egy csodálatos kifejezési mód, olyan nyelv, amelyet mindenki ért. Ugyanúgy a mindennapjaim része, mint az, hogy reggel felkelek és este lefekszem. Nem múlik el nap, hogy ne írjak legalább egy dalt és hozzá szöveget.

És mi lesz velük?
Több ezer ilyen dal van. Várnak a sorsukra.

A múlt év legnagyobb slágere volt az Úristen, amelyet ön írt, és egy fiatal duóval, a Valmarral adott elő. Lesz folytatás?
Nem hiszem. Ellenben csintalankodik bennem a gondolat, hogy készítsek egy olyan duettalbumot, ahol azok a fiatalok szerepelnének velem, akiket szeretek, akikkel dolgoztam már, akár az X-faktorban. Tóth Andika, Kiss Kevin, Vavra Bence és sokan mások. Van, amit én tudok, és van, amit a fiatalságuknál fogva ők hoznak be a produkcióba.

Kétségtelen, jó látni, hogy a fiatalokat nem ekézi, hanem sokszor a maga szintjére emeli. Önnek volt mentora anno?
Nem. De felnéztem az előttem járókra, Szörényiékre, az Omegára és Fenyő Miklósra, is. Az az ember megnyerte a Ki mit tud?-ot, tévében szerepelt rendszeresen, lemezei voltak. Ma is ha felteszem Miki valamelyik albumát, tetten érhető a titka. Nem felejtett el gyerek maradni. Én is így vagyok. Írtam egyszer egy nótát, amely így szól: „Akit az istenek megszeretnek, / azt megtartják örökre gyereknek.” Engem is így teremtett a jó Isten. Mert jampinak születni kell. Kell egyfajta szemtelenség, bátorság a világgal szemben, de úgy, hogy közben átöleled. És én átölelném az embereket a zenémmel. John Lennon mondta egyszer: Isten azért adta a zenét, hogy szavak nélkül is lehessen imádkozni.

Szegény környéken nőtt fel?
Igen, Rákospalotán voltam gyerek, ott szerintem mindenki csóró volt abban az időben.

Köztudomású, hogy az édesapja is énekelt, ám nem futhatott be nagy karriert. Milyen szintre emelkedhetett volna?
Édesapám gyönyörűen énekelt, bár nekem lenne olyan hangom! Hogy miért nem lett sztár? Mert nem kapott olyan dalokat, amelyekkel befuthatott volna. Sosem titkolta, hogy keresztény ember, ráadásul cserkész is volt. Így nem is lehetett sok esélye.

Hatéves volt, amikor a szülei elváltak. Az apukája mennyire volt jelen az életében később?
Jelen volt, de nem meghatározó módon. Több nagy R-GO-koncertünkön ott volt, és például 1995-ben a Népstadionban, ahol 95 ezer ember előtt lépett fel a Hungária.

Büszke volt a fiára?
Azt hiszem, igen, de ezt nem nagyon mondta ki, és az érzéseit sem mutatta ki. Más lettem én, mint ő. Én például kiskoromtól nyitott voltam a világra, ő kifejezetten zárkózott ember volt.

Háború, infláció, depresszió. Érzékeny művész­emberként hogyan éli meg a mai kort?
Figyelem az eseményeket. Háború, földrengés, járvány. A végnapok jelei. De ez még nem a vég. Ha valamit tanulhattunk a történelemből, az az, hogy ki kell maradni a vérontásból. Mindig is pacifista voltam, egy japán békedíjat is kaptam a Ballag a katona dalszövegéért. Legyen nyár és béke már! Kinek jó az ukrán–orosz testvérháború? Csak a birodalmi Egyesült Államoknak. Az 1956-os forradalom idején hároméves voltam. Emlékszem a nagy tüzekre és lángokra, meg arra, hogy a papám és a mamám sírva jött haza a Köztársaság térről, ahol számtalan halottat láttak.

Régebben többször megesett, hogy háború vagy éhínség ellen közösen felszólaltak a zenészek.
Már Cicero megmondta: háborúban hallgatnak a múzsák. Azt látni, hogy mindenki behúzódik, bezárkózik, és várja, hogy egyszer vége lesz valahára az öldöklésnek. Azt a folyamatot, ami a világban zajlik, sajnos nehéz megállítani, de az ütéseket lehet tompítani. Mindamellett volt és van ilyen kezdeményezés itthon. Én két ilyen összeállásban énekeltem az utóbbi egy évben.

Hová helyezi az életművében a Szent Erzsébet életéről szóló, tavaly megjelent musicalt?
Amikor lement az Erkel Színházban a bemutató, azt mondtam magamban: Köszönöm, Istenem, ez életem mestermunkája. A zenésznek is Isten adja a tehetséget, és később számon is kéri: adtam neked öt talentumot, mennyit csináltál belőle? Húszat? Vagy elástad, és semmit? Éppen ezért tartom, hogy a munka szent dolog.

Ön mennyit csinált?
Majd az Úr megítéli, ha itt az ideje. Egyébként már egy másik musical is megszólított.

Az kiről szólna?
Gábor Zsazsáról.

Éles váltás…
Még 1990-ben kint jártam Amerikában, ahol kaptam egy díjat. Little Richard adta át, és közben azt mondta, eddig egyetlen magyart ismert, Gábor Zsazsát. Hallgattam, és megmaradt bennem ez a jelenet. Semmit nem tudtam Zsazsáról, csak azt éreztem, ha ismeri a nevét a rock and roll legendája, akkor lehet valaki. Később tanulmányoztam az életét, és egyértelművé vált, hogy ő volt a világtörténelem első valódi celebe. Aki mindig is magyarnak vallotta magát, olyannyira, hogy úgy rendelkezett, a hamvait hozzák haza a szülőföldjére.

Mikor készül el vele?
Azt csak az Isten tudja. A Szent Erzsébet életéről szóló musicalt 1975 óta terveztem.

Korábban volt, hogy Bob Lenky álnéven írt számokat Szűcs Judithnak. Honnan jött a név?
Egyszerű fordítás: Szikár Robi. De nem csak Szűcs Judithnál használtam. Volt egy-két külföldi fesztivál, ahová egy szál gitárral elmentem, talán nem kellett volna. Ausztráliában egy lemezem is megjelent angol nyelven, Best of Bob Lenky néven.

Miért bánja?
Mert egy szál gitárnál nincs semmi avantgárd, más hatást vált ki a közönségből. Én azt szeretem, ha izzad a közönség a klubban, és forr a levegő. És látom a szemekben, hogy jót csinálok. Én a szemekből tanultam meg, mikor hat a zene. Remélem, május 19-én a Budapest Parkban belenézhetek a szemekbe. Ott lép fel a negyvenéves R-GO.

Miért ön írja a legtöbb zenéjéhez a szöveget is? Nem bízik másokban?
Az én zenémhez én tudom a legjobb szöveget írni, azt hiszem. Speciális műfaj ez is, ami nem mindenkinek megy. Nem összehasonlítva, de a zseniális Karinthy Frigyes is próbálkozott dalszövegekkel, és nagyon nem ment neki. Kosztolányi Dezsőt felkérték, írjon reklámszöveget. Megpróbálta, ám hamar ráeszmélt, nem neki való. Nehéz is, főleg slágert írni. Pedig a slágerek nagyon kellenek. Ha például az ötvenes évekről akarsz venni ujj­lenyomatot, ha meg akarod tudni, milyen világ volt, elég feltenned egy slágert, a zene és a szöveg megmutatja, milyen is volt a korszak. Zenész vagyok, azért lettem szövegíró is.

Most nézem, idén lesz hetvenéves. Az nem lehet…
Pedig igen, noha huszonöt évesnek érzem magam. Már tudom, ki vagyok, és azt is, hogy az ember egyik legnemesebb tulajdonsága a hűség. És nemcsak a másik emberrel szemben, hanem magaddal szemben is. Régebben ha valami elromlott, megjavíttattuk, manapság inkább kidobnak mindent. Ha nekem nyikorog egy régi magnóm, rendbe hozatom. Ami nagy baj, hogy az emberi kapcsolatok terén is sokan így gondolkodnak. Nem megjavítják, hanem kidobják. Én az első házasságomban élek már hosszú ideje. Itt is vannak nyikorgások, de a szeretet és a hűségünk mindenen átsegít. Amikor megfogan egy gyermek, abban a pillanatban a jó Isten ad neki egy személyiséget. Isten nemcsak a látható világnak ura és teremtője, hanem a láthatatlannak is. A semminek is az istene. És a fogantatás után ebbe a semmibe kiált bele, hogy gyere, fiam, és megjelensz te, a magad személyiségével, tehetségével, amit tőle kaptál. Isten nem a tehetségünkért és a jó tulajdonságainkért szeret minket, hanem azért, mert megteremtett.

Boldog ember?
Nem tudok nem boldog lenni. Vannak persze tízperces beborulások a lelkemben, de mivel folyamatos kapcsolatban állok az Úrral, ezek elillannak. Általában mindent együtt csinálunk. A múltkor például teniszeztem, s előtte elfelejtettem szólni neki, hogy gyere, játssz velem. Szóltam. Tudja, mennyivel jobban ment a játék utána?

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád