Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
|Kéri Gáspár|
Amikor Korniss Péter 1967-ben fényképezőgépével átlépte a Kolozs megyei Szék táncházának küszöbét, nagy valószínűséggel azonnal eldőlt, hogy az egyetemes fotográfia történetének leghosszabb ideig készülő fotóesszéje fog egyszer megvalósulni. Félreértés ne essék: a munka kapcsán egy pillanatig ne gondoljunk múlt időre vagy akár a befejezés szándékára, hiszen ez a mára páratlanná és epikussá duzzadt történet napjainkban is folyamatosan íródik az erdélyi falvakban, melyek között Szék és a széki emberek állandóan visszatérő motívumként tűnnek fel. A régiek mellett a legújabb felvételeket a Várfok Galéria Hosszú úton – Szék 1967–2022 című kiállításán tekinthetjük meg, s az egyszerre összegzésnek és visszatekintésnek is beillő anyag kizárólag színes fotókat tartalmaz. Korniss klasszikus autonóm dokumentarista stílusban, főként fekete-fehérben kezdte el annak idején megörökíteni egy olyan archaikus paraszti kultúra hétköznapjait, amiről már öt és fél évtizeddel ezelőtt tudni lehetett, hogy előbb vagy utóbb a múltba fog süllyedni. A folyamat le is zajlott az évtizedek során, így egyrészt dermesztő látni a fotókon azt a fokozatos, egyre gyorsuló átmenetet, ahogy a szabadság elnyerésével párhuzamosan a globalizáció és a multikulturalizmus attribútumainak természetszerű megjelenésével feloldódik az időben a hagyományos paraszti világ; másrészt örömteli megtapasztalni, legalábbis a felvételek tanúsága szerint, hogy Székre látogatva ma is hasonlóképpen összetartó közösség fogadja az embert, mint bő fél évszázaddal ezelőtt. Mindannyiunk örömére a kiállítással azonos címen a Bookart Kiadó gondozásában egy kordokumentumnak beillő album is megjelent a tárlat képanyagából.
(Korniss Péter: Hosszú úton – Szék 1967–2022. A kiállítás május 13-áig tekinthető meg a Várfok Galériában)