Egy zseni erkölcsi hullája – megnéztük a Tár filmet

Ha karmesteres filmekről van szó, akkor Federico Fellini Zenekari próbája jut először az eszembe. Távol álljon tőlem, hogy önkényes ideológiai szempontok szerint kategorizáljak műalkotásokat, de a fellázadt zenekarról szóló, poszthatvannyolcas parabola minden jobboldali filmes kánon alapdarabja lehetne.

Mert mit üzen Fellini tévéfilmje?

a tekintély nem olyan adottsága a közösségi életnek, amit szimplán meg lehet kerülni. Hiszen elzavarhatjuk az idegbeteg, de legalább hús-vér voltában megragadható karmestert, hogy odaállítsuk a helyére a lélektelenül kattogó metronómot, de ezzel pont hogy az elnyomást totalizáljuk, míg aztán be nem üt az anarchia.

Tár – az előzetes

Nos, a most bemutatott, hat Oscarra jelölt Tár nem efféle allegorikus mű, az viszont talán nem véletlen, hogy egy karmestert a történet középpontjába állítva „üzen hadat” (már amennyiben egy ilyen hadüzenet lehet célja, „tartalma” egy filmnek) az identitáspolitikának meg a cancel culture-nek.

A vezénylés a mai „koráramlatba” igencsak kevéssé illeszkedő dolog;

működése a 19. századi, romantikus alapképzetekre van szabva: a nagyszerű, de külön nem „nevesített” zenészek hada a kvázi „ellenükbe állított”, zseniális és korszakalkotó művész irányításával juttat minket a katarzis felé.

Főszereplőnk, Lydia Tár különös, hideg-meleg karakter. A Berlini Filharmonikusok vezetője, nemzetközi kiválóság, a kortárs élenjárók között is a legnagyobbak egyike, Karajan, Abbado pálcájának méltó örököse. Lezseren ugrál világnyelvek és kontinensek között, otthonos a világ összes prominens koncerttermében, a The Juilliard School auditóriumában, s a Deutsche Grammophon lemezborító-fotósa előtt zsigerből hozza a partitúrába révedő, elmélyült zsenit. Mondatait valósággal megszoborja, minden élethelyzetre van valamilyen nagyon szellemes kultúrutalása,

Nagyon felette van a köznek, s a filmet nyitó pódiumbeszélgetés során kissé arrogáns benyomást kelt. Aztán látjuk, hogy mennyire ember ő. Van humora, az emelkedett-pátoszos művészdumát megnyerően vegyíti az önironikus megjegyzésekkel. Magával ragadó, szuggesztív egyéniség, és még csak zsarnoki allűrjei sincsenek; nem őrjöng, mégis kihozza zenészeiből a maximumot. Irigylik is a kollégák, pedig nincs nagy titka, csupán az, hogy posztmodern idézőjelek nélkül nagyon hisz a zenében.

Bár azonosul a liberális világértelmiség ügyeivel, nőként és homoszexuálisként pedig pláne oda van tolva a progresszió kirakatába, szelleme messze túllendíti a mai kocsmán.

Tanórája az affirmative action alapján össze­válogatott egyetemistákkal vérfagyasztó. Hiába is próbálja elmagyarázni a fekete és őslakó felmenőkkel bíró, „pángender”, s ezért Bachot élből elutasító hallgatónak, hogy a művészi értéket nem lehet személyes és társadalmi tényezőkkel mérni.

A film végére, nem nagy spoiler, beszippantja magát Tárt is. A nagyság ugyanis kicsinységek egész sorával jár együtt. A maestro mindennapjaiban mind mélyebbre hatolva – jó komótosan haladunk egyébként, két és fél óra játékidő; nem baj, érdekes a közeg, Cate Blanchett játéka pedig intenzíven élvezhető – egyre jobban meg- és kiismerjük a gyengeségeit is. Hogy mennyire manipulatív. Fittyet hány az etikai és szakmai szabályokra, tele van kisszerű érzelmekkel, ő, a nagyember. Nem tud ellenállni egy csinos pofinak, ahogy annak sem, hogy bosszúhadjáratot indítson egy volt szeretője-protezsáltja ellen.

Todd Field filmje – amellett, hogy bemutatja a karrierhalál egyre sötétebb stációit – mesterien hullámoztatja bennünk a dilemmákat. A kiválóság adhat felmentést a magánbűnök alól? Másfelől: mit szolgál az, ha megsemmisítjük a nagy művészt? Mire jó egy zseni erkölcsi hullája?

Tár. Todd Field filmje.

Országszerte a mozikban

Nyitókép és fotó: UIP-Duna Film