A nagyvállalati extraprofit is felelős a globális inflációért

Santo Martin írása a Mandiner hetilapban.

Az Egyesült Államok kormányzatának gazdaságstatisztikai hivatala szerint az amerikai nem pénzügyi vállalatok adózás előtti profitja 2020-ban soha nem látott szintre emelkedett. Több mint 2000 dolláros pluszkiadást jelentett minden egyes amerikainak az, hogy a nemzetközi óriásvállalatok, kihasználva a járványválságot, óriásit emeltek profitelvárásaikon. Hogy megértsük az arányokat: ez hazai viszonylatban évente mintegy 260 ezer forintnyi pluszkiadást jelentene minden egyes embernek. A Financial Times is megerősítette az állítást: elemzése szerint a legnagyobb mértékben az energiaszektor vállalatai, az alapanyaggyártók és az ingatlanértékesítők árbevétele nőtt 2021-ről 2022-re, átlagosan 20-40 százalékkal. Hasonló eredményre jutottak az egy részvényre jutó profit vizsgálatakor, itt szintén az energetikában, az iparban és az alapanyaggyártóknál volt a legnagyobb növekedés.

A jelenségre először Servaas Storm, a Delfti Műszaki Egyetem munkatársa hívta fel a figyelmet. Úgy véli, nem a bérnövekedés áll az infláció mögött, hiszen „a szakszervezetek az Egyesült Államokban összeomlottak, és többé nem képesek hatni a bérköltségnövelő infláció irányába”. Ez azt jelenti, hogy nem a bérnövekedés, hanem a profitemelés húzza felfelé az inflációt. Storm érvelését az amerikai Economic Policy Institute is alátámasztotta, az agytröszt elemzői szerint a 2022 nyarán tapasztalt pénzromlás mögött az állt, hogy 2020 második negyedéve és 2021 vége között közel 54 százalékban a vállalati nyereség generálta az inflációt, a költségek emelkedése valamivel több mint 38, a bérnövekedés pedig nem egész 8 százalékban járult hozzá.

Különösen jó év

A The Wall Street Journal egyik cikke szerint nemcsak egy-egy eset, de a statisztikák is arról árulkodnak, hogy a vállalatok a megemelkedett infláció idején növelik profitjukat: a tőzsdén jegyzett legnagyobb amerikai társaságok kétharmada nagyobb haszonról számolt be 2021-ben, mint 2019 azonos időszakában, azaz a közvélemény az áremelkedéstől vagy az újabb járványhullámoktól tart, a legnagyobbaknak viszont rég volt jobb évük az esztendőnél.

Számos nemzetközi nagyvállalat adatai igazolják a jelenséget. A Procter & Gamble a nyersanyagárak és a szállítási költségek növekedésével indokolta áremelését 2021 áprilisában, de aztán érdekes módon a harmadik negyedév végén 24,7 százalékos profitról számolt be. Maradt 3 milliárd dollárja arra is, hogy visszavásárolja saját részvényeit – ez a részvény árának manipulációs eszköze, nem termékeny, csupán spekulatív költekezés.

Amerikában két óriáscég gyárt pelenkát, a Procter & Gamble és a Kimberly-Clark. Nem véletlen, hogy utóbbi hasonló időzítéssel és mértékben jelentett be áremeléseket, mint a P&G. A Coca-Cola és a PepsiCo szintén 2021 áprilisában emelt árat a növekvő költségekre hivatkozva, és végül olyan jól sikerült az emelés, hogy a Coca-Colának 28,9 százalékos nyereségrátát eredményezett, s a PepsiCo is 3 milliárd dolláros működési profitot realizált.

A tengeri szállítmányozással foglalkozó vállalkozások profitja szintén soha nem látott szintre emelkedett 2021-ben: a válság előtti öt évben e vállalkozások nem voltak nyereségesek, 2021-ben viszont profitjuk meghaladta a 150 milliárd dollárt. Nicholas Sly amerikai közgazdász számításai szerint a tengeri szállítmányozás költségeinek 15 százalékos emelkedése 0,1 százalékponttal növeli az inflációt az USA-ban. A legnagyobb gyógyszergyártó cégek sem panaszkodhattak 2021-ben: nekik is kiemelkedően jó volt az év, különösen ha olyan termékekkel is kereskedtek, amelyek a koronavírus-járvány leküzdését szolgálták. A múlt évi árbevétel szerint rangsorolt húsz legnagyobb gyógyszergyártó cégből tizenkettőnek volt leg­alább 10, közülük ötnek legalább 40 százalékos az árbevétel-növekedése. Nemcsak a gyártók, hanem a kereskedők is jelentős forgalomnövekedést értek el. A Phoenix Group, az egyik legnagyobb európai gyógyszerkereskedő a január 31-én zárult 2021-es pénzügyi évben 39,6 milliárd eurós forgalmat ért el, ami 10,3 százalékos növekedést jelent az előző esztendőhöz képest. A jelentős egyszeri hatásoktól megtisztítva az adózás előtti eredménye 287,8 millióról 334,7 millió euróra nőtt.

A leírtakból levonható az a következtetés, hogy a válság egyensúlytalanságot, valamint olyan környezetet hozott létre, amelyben a cégek képesek extraprofitot realizálni. A vállalatok a pandémia alatt ugyanis kihasználták az ármeghatározó képességüket, és jelentős extraprofitra tettek szert, ami azt is indokolttá tette, hogy a gazdaságpolitika a szokásostól eltérő eszközöket vessen be az infláció kezelésére, például átmeneti árstopot vagy extraprofitadót, és mindemellett óvatosan bánjanak a vásárlóerő letörésével és a megszorításokkal.

Újabb válság, még nagyobb tét, még több haszon

Az orosz–ukrán háború és a háborúra válaszul hozott nyugati szankciók hatására a magas olaj- és gázárak megemelték a nagy energiavállalatok nyereségét – soha nem látott mértékben. Vagyis a háború és a szankciók mellett a vállalati extraprofitok is jelentős mértékben húzták az inflációt, nehezebbé téve a családok megélhetését Európa-szerte – már csak azért is, mert az energiaárak gyakorlatilag minden más termék árába is beépülnek.

Február elején a nyugati világ legnagyobb olaj­társaságai közzétették jelentésüket, benne nyereség­adataikat is, s az eredmények mindenkit megdöbbentettek. A Chevron, az ExxonMobil, a BP, a Shell, a TotalEnergies és az Equinor együttes nyeresége a 2021-es 98,8 milliárd dollárról több mint 222 milliárdra nőtt, a 124,5 százalékos éves növekedés felülmúlta a legmerészebb elemzői várakozásokat is. Az ExxonMobil 59,1 milliárd dollárral eddigi legnagyobb nyereségét könyvelhette el, a Shell 39,9 milliárd dolláros profitja a társaság száztizenöt éves történetének legnagyobbja, a Chevron 36,5 milliárd dolláros, a TotalEnergies 36,2 milliárd, a BP 27,7 milliárd és a többségében norvég állami tulajdonú Equinor 22,7 milliárd dolláros profitja ugyancsak rekordnak számít. Ha hozzávesszük a közel-­keleti állami olajnagyvállalatokat, akkor láthatjuk, hogy az iparág soha nem látott mértékben gazdagodott.

Mivel ezek a társaságok az előző évi nyereségük nagy részét adósságcsökkentésre költötték, e hatalmas profit számottevő részét valószínűleg kifizetik a részvényeseknek. A vezető nyugati olajcégek tavaly rekordösszegű, 110 mil­­liárd dolláros osztalékot és részvény-visszavásárlást fizettek ki a befektetőknek, ezzel is gerjesztve az átlagfogyasztók energiaköltségeit. Mindez nem meglepően világszerte felháborodást váltott ki a kormányokból, és az iparágra kivetendő extraadók kérdését is felvetette.

Az infláció növekedése kapcsán az energetikai cégek üzletpolitikája mellett meg kell említenünk a kiskereskedelmi láncok agresszív árazásának ügyét is. A Makronóm Intézet számításai szerint a fogyasztói kosár több mint feléért felelős kereskedelem, gépjárműjavítás, szálláshely-­szolgáltatás és vendéglátás ágazatában a tulajdonosi jövedelmek  6,1 százalékponttal gyorsabb ütemben nőttek, mint a teljes megtermelt jövedelem. Ezek alapján a profit húzta infláció hozzájárulása az áremelkedéshez hazánkban hozzávetőleg 2,2 százalékpont volt. A Gazdasági Versenyhivatal vizsgálja e gazdasági szereplők esetleges jogellenes magatartását, összebeszélésének vagy kartelljének gyanúját.

Az amerikai Brookings Institution agytröszt is vizsgálta az extraprofit jelenségét. A kutatók azt nézték meg, hogy a korona­vírus-járvány alatt miként alakult a legismertebb vállalatok fizetési gyakorlata és pénzügyi eredménye. A huszonkét vizsgált társaság részvényesei 1500 milliárd dollárral gazdagodtak, hétmillió dolgozójuknak azonban csupán 27 milliárd dollárral nőtt a fizetése, ami kevesebb mint a részvényesek többletjövedelmének – amit nevezhetünk extraprofitnak is – a 2 százaléka.

A vállalatok által megtermelt vagyon nagy része ráadásul a leggazdagabb háztartásokhoz került. A nyereség növekedésével a cégek ötször többet költöttek a részvényesek jutalmazására, mint a munkavállalók fizetésének emelésére, tehát amikor el kellett dönteni, hogy mi legyen a hirtelen beeső extra jövedelemmel, akkor szinte az egészet a legvagyonosabb vezetők és elitek gazdagítására fordították.

A Forbes és a Wealth-X adatai alapján megállapítható, hogy a leggazdagabbak vagyona az utóbbi évtizedben robbanás­szerűen gyarapodott. A legalább 5 millió dolláros nettó vagyonnal rendelkezők száma 52,9 százalékkal, az 50 millió dolláros vagy annál nagyobb nettó vagyonnal rendelkezők száma hasonló mértékben, 50,3 százalékkal nőtt. Eközben a milliárdosok globális klubja több mint a kétszeresére, 103,5 százalékkal nőtt, vagyonuk pedig közel 100 százalékkal ugrott meg. Ez több mint 5,9 billió dolláros nyereséget jelent.

Az államnak lépnie kell

A fentiek alapján a valóságot képszerűen úgy írhatnánk le, hogy a nagyvállalati szektor a globális válságokat és a hibás szankciókat kihasználva döntött úgy, hogy inflációs adót vet ki a társadalomra egyfajta indirekt bércsökkentésként. Ezért van szükség cselekvőképes, pragmatikus, patrióta gazdaságpolitikára – amely képes átlátni, hol keletkeznek extraprofitok, hogy képes legyen növekedésbarát módon beavatkozni. Ha például banki átutaláskor véletlenül egy ismeretlennek utalnánk a pénzünket, elvárhatnánk, hogy visszakapjuk, és az illető is elismerje, jogos a követelésünk, mert csak az ölébe hullott az összeg. Ezért érzékletes az angol windfall tax elnevezés, mert nem a profit mérete alapján tesz különbséget, hanem a jellege alapján: rendkívüli vagy megkeresett, azaz teljesítményre épül-e. Beszélhetnénk ez alapján akár „nyereményadóról” is, mert még jobban érzékelteti, hogy olyan jövedelmet adóztatnak meg, amelyet valaki nem megkeresett, hanem amire csak a körülmények miatt tett szert.

Összegzésül: a magyar gazdaságpolitika képes kimondani a nyilvánvalót, amit egyes döntéshozókon és szakembereken kívül csak kevesen, de a józan többség világosan érzékel. A többségünk munka-, tanulás-, tudás- és teljesítményalapú gazdaságban szeretne élni, mert abban tud előrejutni és fejlődni, ezért az erkölcsileg problémásnak ítélhető rendkívüli nyeremény átcsoportosítása a vállalatoktól a családokhoz a gazdasági talpra állás egyik kulcskérdése is.

A szerző a Makronóm Intézet gazdaságpolitikai vezető elemzője.

Nyitókép: Shutterstock