Egyharmad évszázad telt el a rendszerváltás óta, de a hálózat újra meg újra erőre kap. Mi pedig újra és újra ellenállunk.
A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata a hetilapban
Kommunistás filmeket nézek, kommunistás könyveket olvasok, kommunizmus témájú filmeket készítek. Áldozatokkal beszélgetek. Valahogy az egésznek nincs vége. Hiába megy az idő, hiába haltak meg a tettesek és az áldozatok, ez az egész sunyi, gonosz és kegyetlen világ beivódott az emlékeinkbe, génjeinkbe, hálózatokba és magányokba. Az áldozatok arra koncentráltak, hogy elmondják a gyalázatot, a tettesek pedig arra koncentráltak, hogy fenntartsák jólétüket, bagatellizálják a tettüket, átsunnyogjanak egy évszázadot, hogy aztán a gyerekeik a mentett vagyonokból, az összetartó hálózatukból jó egzisztenciát és tekintélyt nyerjenek.
Az áldozatok hatalmas reménnyel és hittel vágtak neki az új világnak, enyhülést, bocsánatkérést, hőssé válást vártak hetedíziglen.
Közben a tettesek és az ő gyerekeik, unokáik összeröhögtek a fejük felett. „A félnótás, együgyű áldozatok nem tudnak leakadni a témájukról, húzza őket a múlt. Nem tényezők, mert szegények és rongyosak, nem tudják, hogy kell bizniszelni, beszélni, újságot írni, nyugati egyetemeken forgolódni.” Kiröhögtek, kiröhögnek sokakat. És persze: akik egy rendszer áldozatai voltak, nem a rendszer kedvezményezettjeinek és leszármazottaiknak az életét élhették, nem szerezhettek olyan tudást, mint az utóbbiak.
Nekünk nincs meg az a körbezsarolós hálózatunk; nem tudjuk, ki a megbízható kádergyerek, akit be lehet tenni az offshore cég titkos igazgatóságába; nem tudjuk, melyik rendőrt vagy ügyészt kell felhívni, ha a kádergyerek részegen karambolozott; nem tudjuk, hogyan kell bolondnak beállítani, aki filmet készít az ÁVO titkos börtöneiről; nem tudjuk, hogyan kell Amerikában lobbizni, hogy milliárdokat kapjon a civil szervezetünk. Mi nem tudjuk ezt. A kommunizmus áldozatainak és az ő leszármazottaiknak egy korrekt, kedves hálózatuk van. Korrupció nélküli, ügyes, jóindulatú emberekkel. Nem zsaroljuk egymást, nem félünk, és a hazudós érvényesülés sem a kenyerünk.
Még a rendszerváltáskor is – utólag derült ki – rengeteg ügynök tett azért, hogy a meglévő kisközösségeket szétverje. Utólag tiszta, hogy miért feketítették be a cserkészvezetőnket, miért küldtek lejárató fotókat a másikról. Naivak voltunk, és ártatlanok – ki voltunk téve egy profin működő hálózatnak.
Mező Gábor mesélt el egy élettörténetet a Lovas István-díj átadóján: „Tél van, esik a hó, fúj a szél, egy fáradt, görnyedt férfi nagy táskákban cipel valamit. Éppen viszi haza a könyveit. Magánkiadásban tudta csak megjelentetni, járja az országot, ahol tud, elad néhányat. Van, hogy megtámadják, ifjú suhancok fasisztának nevezik. Ha írnak róla a sajtóban, akkor szinte csak rosszakat, az a legkevesebb, hogy »irredenta«, esetleg holdkóros. Bár jobban, szebben ír, mint azok, akik őt támadják, a cikkeit csak néha-néha jelenteti meg egy-egy lap. Nagy ritkán még fizetnek is. (…) Hatvanévesen meghal. Az utolsó években már beteg, mogorva, szinte kibírhatatlan. A temetésén néhány barátja, tisztelője, harcostársa búcsúztatja. Legjobb könyvét végül ki sem adták. Még magánkiadásban sem jelenhetett meg. Pedig nem volt benne semmi szélsőséges, semmi bántó, semmi túlzó, egyszerűen úgy, ahogy tényleg történt, megírt egy történetet. Ez az író egyben az egyik legjobb oknyomozó volt abban a korszakban. Úgy halt meg, hogy még a nevét is elfelejtettük. Én sem ismerem. A könyve eltűnt valahol.” Hány ilyen eltűnt hősünk lehet? Ismerjük őket, a lejáratott igazságharcosokat?
benne a dédanyám monogramja: RI, Romeiser Ilona. Megmaradt, miután elvették a házukat, megmaradt a kitelepítés után, megmaradt az ötvenes évek terrorja után, éheztek és fáztak, de nem adták el. Most itt van a fiókomban, és azzal kavargatom a kávét.
Egyik karácsonykor a férjem egy Zsolnay-készlettel lepett meg. Azóta érzem, hogy legyőztem a kommunistákat. Az új Zsolnay csészében a régi kanállal kavargatok. Dédszüleim, nagyszüleim és szüleim könnycseppjei felszáradtak. Most valahol ott vagyok, ahol ők kezdték – mielőtt jöttek volna a kommunisták.
Nyitókép: Skrabski Fruzsina
Orbánék patrióta győzelme nagy politikai vereség Friedrich Merz német kancellárnak és Ursula von der Leyennek, az Európai Bizottság elnökének. Véget ért az EU-csúcs. De mi következik ebből a belpolitikára nézve? Itt a Mesterterv évadzáró adása.
Még a végén árnyalódna a „mindenki azt mérte, hogy” közhangulat.
Magyar Péterék még mindig tagadják, pedig egyre nyilvánvalóbbnak tűnik, hogy brutális megszorítócsomaggal készülnek a választásra. Az európai Unió elitjének megfelelő adóemelés minden magyar ember életét megnehezítené. Az önét is, bárkire tervez szavazni jövőre.
Nagy Ervin az „unalmas” Bajnai-korszakot siratja, azt az időszakot, amikor családok százezrei szenvedtek megszorításoktól. Jövőre Magyar Péterrel ugyanez térne vissza.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
Hogy kik? Hát a Z-generáció. Azok, akik eltörölnék a múltunkat, a hagyományainkat, a történelmünket, az irodalmunkat, eltörölnének mindent.
Kiszivárgott felvételen nosztalgiázik Nagy Ervin 2009 „nyugalmáról”. A Tisza-adócsomagja pontosan azt a brutális megszorítási korszakot hozná vissza.
A miniszterelnök nem fogta vissza magát: a szegedi fórumon egymás után lőtte el a poénokat, amikről most videós összeállítás is készült.
Teljes a káosz a hírszerzésben: Tarjányi Péter hat forrásra hivatkozva állítja, hogy az oroszok a Baltikumra és Európára törnek, Ukrajna csak az előétel. Ám az USA hírszerzési igazgatója, Tulsi Gabbard ezzel szöges ellentétben azt mondja: a „mélyállam” hazudik, Moszkvának ereje sincs a hódításhoz.
