A jövő az unalmas technológiáké

Václav Smil cseh származású kanadai fizikus, energia-szakértő a világ leg­élesebb eszű gondolkodóinak egyike. Nem önmagában attól, hogy pályafutása során több mint negyven könyvet írt, amelyek csaknem mindegyike alapmű, sokkal inkább, mert talán senki nem képes nála plasztikusabban leírni a bolygónk működését meghatározó törvényeket. Growth (növekedés) című monumentális munkáját, amelyben az élő szervezetek, a vállalatok és a városok életciklusának közös törvényszerűségeit mutatja be, magam is feldolgoztam itt és a Nonkonform – A jövő olvasókönyve hasábjain. Smil legújabb, február elején a világ legjobb egyetemének gondozásában napvilágot látott kötete is megérdemli a figyelmet. Témánk ezúttal a találékonyság, az ambíció és a kudarc természetrajza.

Eddigi legolvasmányosabb könyvében Smil kilenc, a Homo sapiens képzeletét egykor meghatározó technológia történetét vizsgálja meg, amelyeket három csoportba oszt.

Az első csoportba azok a technológiák tartoznak, amelyek fejlesztése bár ígéretesen indult, végül látványos bukásba torkollott. A „kezdetben jó ötletnek tűnt” jeligével azonosítható csoportba tartozik (a teljesség igénye nélkül) az ólmozott benzin, a DDT rovarölő szer és a klór-fluor-szénhidrogén, amelyeket eleinte világszerte ünnepeltek. Nem sokkal később ugyanezeket a technológiákat már a súlyos egészségkárosodással, a légszennyezéssel, az ózonréteg csökkenésével és az ökológiai összeomlással hozták összefüggésbe, és mindenütt betiltották őket. A kudarc oka mindhárom esetben ugyanaz volt: a fejlesztők nem mérték fel a hosszú távú következményeket, és figyelmen kívül hagyták az előnyök és hátrányok egyensúlyát. Egy újabb, más természetű példa: az Egyesült Államokban az orvosok kétharmada állítja, hogy az elektronikus adminisztráció inkább növeli a munkaterhelését, és csökkenti a betegekre fordítható időt.

A második csoport azoké a találmányoké, amelyeknek a kezdeti ígéretek szerint világmegváltónak kellett volna lenniük, mégsem tudták megváltoztatni az életünket. Smil ezek közé sorolja a léghajót, a maghasadás-alapú technológiát és a szuperszonikus utazást. Mi lett a nagyratörő tervekkel? A léghajókat nemcsak a Hindenburg-katasztrófa miatt felejtettük el, hanem azért is, mert az emberek inkább a gyorsabb módokat részesítették előnyben. A maghasadás technológiája az erőművek építési költségeire vonatkozó kockázati felár miatt vált tarthatatlanná. A szuperszonikus repülés pedig túl költséges volt ahhoz, hogy versenyezzen a szubszonikussal. A maguk korában azonban mindezeket csodavárás övezte, s mindig jönnek újabb mániák – napjainkban például a vákuumcsőben megvalósított nagy sebességű utazás, azaz a hyperloop, a nitrogénmegkötő gabonanövények vagy éppen a magfúzió –, amelyekkel kapcsolatban az emberiség hiú reményeket táplál.

Smil szerint az ehhez hasonló nagy csalódásokért jellemzően a média a hibás. Az újszerű, világrengetőnek vélt találmányok azonnal a címlapokra kerülnek, azok az információk azonban szinte soha, amelyek elárulnák, hogy az adott technológia gyakorlati alkalmazásától még évtizedek választanak el bennünket. Ennél is fontosabb, hogy a média a haszontalan technológiákról is hajlamos azonnal meg­állapítani, hogy forradalmasítani fogják a mindennapjainkat – pedig a szuperszonikus utazás sokkal kevésbé fontos a jövőnk szempontjából, mint számos „unalmas” újdonság, például a jobb vízkezelési módszerek vagy éppen a nagyobb terméshozamokat elősegítő földművelés. A média legfőbb bűne, hogy eltereli ezekről a nagyközönség és a kormányok figyelmét, egyúttal indokolatlanul optimistává teszi őket az innováció területén.