A vörös vonal határán: veszélyes hónapok következnek, Magyar Péter terve nem hagy kérdőjelet

Történelmi időszak következik Európa életében, nagyon nem mindegy, hogy ki fogja vezetni Magyarországot 2026 után.

Talán jó 11 millióan vagyunk még magyarok a Kárpát-medencében. A rendszerváltozás óta minden népszámlálás egy-egy Don-kanyar. Veczán Zoltán írása.

A cikk eredetileg a Mandiner hetilapban jelent meg

„Mert mik a határok? Ködbe rajzolt semmik.” A Forrás borozó őszes gazdája, Jó Balogh Szabolcs mondta ezt; Torockón csípős az augusztusi kora hajnal, a soká maradt zarándokokét csak a szilva lelke simogatja. A borozó szemöldökfáján vésett évszám, régebbi, mint a román fejedelmek „kis egyesülése”. Elvétve, ha akad ház a távolba szakadt székelyek falujában, amely ifjabb Romániánál. A kis falu a világörökség része, sokan megállnak itt, kivirrasztanak hajnalig a kettős napfelkeltét várva – mert tudvalevő, hogy Torockón kétszer ébred a nap: egyszer megjelenik a Székelykő nyergében, sugaraival int, aztán szégyenlősen elbújik a sziklák mögé, megmossa arcát a hegyre tapadt felhőkben, hogy majd kiérve a takarásból felragyogjon megint.
Jó tizenegymillióan, ha maradtunk magyarok mostanra a Kárpát-medencében.
A Felvidéken már félmillióan sem vagyunk. Erdélyben és a Partiumban statisztikai trükkökkel majdnem egymillió alá nyomtak.
Tudjuk, hogy Kárpátalja százötvenezer magyarjából nincs már százezer se, a szláv testvérháború, a Baloha-klán razziái és a ragadozó-fosztogató állam elnyomó természete apasztja-fogyasztja erőinket.
S végül a friss gyászjelentés: a Délvidék nagy részének magyarsága – amely a hidegnél is hidegebb napok hatására végül magáévá fogadta az 1848-as szerbjárásra utaló „vajdasági” nevet – kétszázezer alá fogyott.
A horvátokhoz csatolt részeken nyomunk is alig, a Muravidék már csak tájegység, Őrvidéken az euró asszimilál a schilling után.
Nem volt könnyű dolguk a kisantant malmainak:
Bukarest, Prága és Belgrád felosztotta köztük azokat a nagybirtokokat, amelyeket nemesi gazdáik féltve őriztek egykor a magyar paraszttól, cselédtől. De befészkelték magukat a városokba is, az elkergetett-kiutált magyar adminisztráció helyére. Jöttek polgármesternek és gyárigazgatónak, dékánnak és fináncnak; szobrokat döntöttek, aljasul, éjjeleken, s hozták helyükre magukkal a „dák-római” farkasfalkákat, Cirill és Metód komor szentjeit.
A kis magyar epizód után kettőzött erővel tértek vissza, hiszen a népirtások után a magyar zsidóság birtokai is megürültek. Honában pusztították a magyart, vagy széthordták a Duna-deltába és a Szudéta-vidékre átnevelni, megroppantani, „reszlovakizálni”. Ellakták tőlünk Pozsonyt, Kolozsvárt, Kassát és Szabadkát. Don-kanyar, málenkij robot, Sztálin, Beneš és Ceaușescu –
Sőt, gyarapodtunk is itt-ott, a népi kisantantcsizma alatt is kisarjadt a múlt évezred vetése, az élni akarásunk, a csakazértis-dacunk.
De ami utána jött, az volt az igazi érvágás. A rendszerváltozás óta minden népszámlálás egy-egy Don-kanyar, és már nincs utánpótlás. Lassan már nem a Kárpát-medencét, de a csonka hont sem bírjuk belakni. Látjuk: Rajkánál már a szlováknak áll a zászló, a keleti határsáv magyarországi oldala, Nagyvárad, Arad és Temesvár egykori vonzáskörzete újraegyesült városaival, de immár románok özönlenek át az elnéptelenedett magyarországi falvakba, és vásárolják fel potom pénzért a portákat.
Az egyébként szintén vészesen fogyatkozó románok sovinisztái pedig hirdetik farkasvigyorral: na most, előre a Tiszáig! Apponyi Albert mondta: „ha térképen összeszorítják is Magyarország határait, Magyarország igazi határai addig fognak nyúlni, ahol igaz magyar lelkek laknak”.
S hová szűkült mára ez a határ? Ne legyenek kétségeink,
Mégis, erőnek erejével hisszük, hinnünk kell, hogy a nap csak elbújt a hegycsúcs mögé, és aztán újra előbukkan, hogy beragyogja népünk otthonát. De elég vajon hinni és várni?
Nyitókép: RG