Kéri Gáspár írása a Mandiner hetilapban
Ma már csak egy ferencvárosi tűzfalon felejtett halvány kontúrvonal jelzi annak a Blue Box mozinak a helyét, ahol egy kilencvenes évek eleji tavaszon megnéztük a Szürkületet. A Kinizsi utcáról az áztató eső zavart be a moziba, hogy a hosszan kitartott snittekből, mindössze néhány tucat vágással elkészített filmben újfent az eső mosson el minden határvonalat a rögvaló és a metafizikus között.
Talán csak Tarkovszkij filmjeiben tud úgy esni az eső, mint Fehér György (1939–2002) Szürkületének éteri szépséggel megkomponált, melankolikus középhegységi tájain.
Persze hamar túlléptünk a párhuzamon, mégiscsak a magyar filmművészet sajátos mozgalma, az úgynevezett fekete széria legfrissebb darabja pergett a vásznon. Az ötvenes évei elején járó első filmes rendező munkájára való rácsodálkozásunk egészen 1994-ig, a Sátántangó és a Woyzeck premierjéig kitartott.