Patchwork

Szeder, támfal, ég

| Leimeiszter Barnabás |

Hogy Mal Waldron diszkográfiáját végighallgassa az ember, komoly elhatározást kíván, sok időt, nagyon-nagyon sokat. Szinte egy külön életet. (Nem lenne rossz egyébként, most, hogy eszembe jut, egy ilyen párhuzamos felállás: az egyik életünkben a lehető leggyorsabban letudnánk a napi nyűglődéseket, a másikat meg azzal töltenénk, hogy Waldront hallgatunk.) Életrajzi morzsák? Játszott Eric Dolphyval, Steve Lacyvel és más jazznagyságok sorával, játszott hard bopot és kvázi free jazzt, sztenderdeket meg a saját sötét, tökéletesen reménytelen hangulatú kompozícióit. Közben pedig ő, aki játszhatott bármit, konzekvensen ugyanazt játszotta, aki megrögzötten, megszállottan egyhangú zongorista volt, időről időre Beatlest, Stevie Wondert meg Michael Jacksont csempészett a repertoárjába, mert miért ne. (A Beat It waldronos feldolgozásban: a legínyencebb provokáció, tudja a fene, mivel – a korral, a zenével, magával az élettel – szemben. Provokáció egy világban, ahol már nincs mit és kit provokálni – ahol már nincs semmi.) Waldron mégis talán akkor volt a legnagyszerűbb, amikor énekesnőket kísért. Ő volt, illik ezt tudni, Billie Holiday utolsó zongoristája; Abbey Lincolnnal gyönyörű, fájdalmas balladákat rögzített, a Straight Aheadet meg a Left Alone-t (akit az utóbbi „nem érint meg”, hogy ilyen hülyén fogalmazzak, annak nincsen lelke), de legremekebb partnere, legalábbis számomra, Jeanne Lee volt, After Hours című albumuk a művészi tökély lenyűgöző példája. Van a YouTube-on egy koncertrészlet 2000-ből, néhány hónappal a rákbeteg Lee halála előtt készült, de Waldronnak sem volt már sok hátra, hófehér hajával egészen éteri jelenség. A zongorista az I Thought About You gyengéd akkordjait rakosgatja egymás után, Lee szemét lehunyva, átszellemülten ring a zenére, majd fátyolos hangon scatelni kezd – ha van megunhatatlan felvétel, ez az, néhány perc örökkévalóság. Waldron zenei hagyatékát most egy több mint százperces koncertfelvétel gyarapítja: 1978-as szóló Grenoble-ból. Már a nyitó­kompozícióban (Mistral Breeze / Sieg Haile) kiismerhetjük fő eszközét: az ismétlést, azt a senki máséval össze nem téveszthető, repetitív billentést, ami egyre csak előre, egy elérhetetlen intenzitás felé „hajszolja” őt. Játéka hideg és meleg színek skizofrén együttese, keménység és finomság felkavaró kontrasztja. Zengő vaskalapácsakkordok nyilatkoztatnak ki valami zordat és visszavonhatatlant, a mániákusan ismételgetett motívumok transzba ejtenek, a balladákban viszont fellazul ez a tektonikus stílus, tétova-lágy részletek váltakoznak a súlyos lökésekkel (Petite Gémeaux, Soul Eyes, You Don’t Know What Love Is). A csodálatos All Alone zárja a lemezt, amelyet Waldron máshol Quiet Temple címen is rögzített. Valóban, mintha egy félig leomlott szentélybe lépnénk be valamikor az idők végezetén. Tökéletes soundtrack a szakrális érzület mulandóságán-múlhatatlanságán elmélkedő Philip Larkin soraihoz: „De a hit is meghal babonaképp, / s a hitetetlenség multán mi marad? / Fű, gyomlepett kő, szeder, támfal, ég.”

(Mal Waldron: Searching In Grenoble: The 1978 Solo Piano Concert. Tompkins Square, 2022)