Dickensné grófnő, aki hazatért a magyar földre

Krupincza Mariann írása a Mandiner hetilapban

Gyermekkorom óta ismerem őt; miután visszatért a Békés megyei Dobozra, rengeteget tett a település felvirágoztatá­sáért, munkásságát díszpolgári címmel ismerték el 2019-ben. Jeanne-Marie Wenckheim Dickens egy kandalló mellett ülve, több mint húsz éve Magyarországon élő lánya társaságában mesélt a Mandiner olvasóinak kalandos életéről.

Budapesten látta meg a napvilágot 1936-ban,

„Igazán ott éreztem magamat otthon” – idézi vissza Jeanne-Marie. Szülőfalujában a legtöbben csak grófnőként emlegetik. Mivel elvárás volt, hogy a nemesi családokban nevelkedő gyerekek megtanuljanak németül, kétéves korában érkezett hozzájuk egy osztrák nevelőnő, akit csak Fräulinak becéztek. Jeanne-Marie imádta Fräulit, nem véletlenül: a nevelőnő nem mindennapi odaadással vigyázott rá és a testvérére.

„Dobozon nagyon szép volt az élet, felejthetetlenek a Mikulás-várások és a karácsonyok. Nagyon szerettem lovagolni. Pónilovaink is voltak. Délután általában kocsikáztunk” – folytatja a visszaemlékezést.

„Most elmész, és soha többé nem jössz vissza!”

A világháború előrehaladtával árnyék vetült a gondtalan gyermek­évekre. Jeanne-Marie sokszor hallotta az édesapjától, Wenckheim Lajostól, hogy jönnek az oroszok. „Akkoriban nem volt divat, hogy mindent megbeszéljenek a gyerekek előtt, így nem is értettük, hogy kik azok az oroszok, és miért emlegetik velük kapcsolatban, hogy ha Dobozra érnek, akkor nekünk el kell menni” – idézi fel. 1944 őszén valóban a falu határába ért a Vörös Hadsereg, és a családnak el kellett hagynia a kastélyát. A gróf három jól megpakolt lovas kocsival indult el Budapest mellé, a felesége és a gyermekei mintegy három hét múlva követték. „Ha én most elindulnék valahova ilyen körülmények miatt, nem is vinnék semmit” – jelenti ki Jeanne-Marie.

Amikor az édesanyja és Fräuli társaságában mindnyájan készen álltak az útra, az autó, amivel utaztak volna, nem indult el – az oroszok pedig már Doboztól alig tizenöt kilométerre, Gyulán jártak már. Így megállítottak egy kamiont a falu közepén. A kamion birkagyapjút szállított, amely puha és meleg volt, ezért az utazás viszonylag kellemesen telt.

Amikor még indulásra készülődtek, egy dobozi lány azt mondta neki, „Te most elmész, és soha többé nem jössz vissza!”. Gyermekfejjel nem értette igazán, hogy a lány miről is beszél. „De én nyolc és fél évesen is biztos voltam benne, hogy valamikor visszajövök”– emlékezik az idők távlatából.

A család útja Budapestről Bécsbe vezetett, ahol az opera­ház melletti hotelben kaptak szállást. Jeanne-Marie elmondja, hogy még ma is tisztán emlékszik rá, ahogy a bombázás következtében az épület kigyulladt, és a lángok martalékává vált. Ekkor döntötte el az édesanyja, hogy elég volt a megpróbáltatásokból, és Fräuli segítségével kerestek egy bárónőt, hogy fogadja be a családot. Ez meg is történt, Jeanne-Marie pedig elkezdett újra iskolába járni.

„Egyik percről a másikra nem volt anyám”

A háború után egy női szerzetesrend fenntartotta iskolába került, a testvére pedig a jezsuitákhoz. „Ekkor tizenegy éves voltam, és ez volt a legrémesebb időszak az életemben. Az édesanyám nagyon szeretett úszni, egy alkalommal a Svájc, Németország és Ausztria határán található Boden-­tóban mártózott meg. Miután kijött a vízből, nem hallotta meg, hogy jön a vonat. Elgázolta.

Apám el sem tudta mondani, hogy mi történt az anyánkkal” – idézi vissza.

A gróf nem tudta feldolgozni a veszteséget, egyre betegebb lett. Emiatt két osztrák barátjának meghagyta, hogy egyengessék majd a gyermekei sorsát. „Mikor az apám is meghalt, úgy éreztem, mindennek vége. Dobozról nem is beszéltünk, mert tudtuk, hogy az oroszok bemasíroztak a faluba, felforgatták a kastélyt. Időközben iskola lett az épületből. Oda nem mehettünk vissza” – mondja. Megjegyzi: már gyerekként megértette, hogy ez az élet. „A történtek ellenére nem estem össze. Ha Fräuli is meghalt volna, akkor lett volna igazán nehéz.”

„S most merre fogsz menni?”

„Amikor befejeztem az iskolát, egy évig Algériában éltem a nagymamámnál. Akkor kezdtem el franciául tanulni. Miután eltelt az év, visszatértem látogatóba édesapám egyik osztrák barátjához, akire rábízott. Ő megkérdezte tőlem: »S most merre fogsz menni?« Abban biztos voltam, hogy nem akarok Ausztriában maradni” – eleveníti fel elhatározását.

Egy franciaországi kitérő után megszületett benne a vágy, hogy megtanuljon angolul. Így édesanyja barátai segítségével Skóciába vezetett az útja, egy idős házaspárhoz. A házaspárnál sok fiatal megfordult, a ház körüli munkákban segédkeztek. Mivel menekültútlevéllel csak hat hónapig tartózkodhatott az országban, a házaspár úgy döntött, hogy örökbe fogadja.

Brit útlevelével már szabadon mozoghatott, és beléphetett olyan országokba, mint Kanada, az Egyesült Államok, Új-Zéland és Ausztrália. Választása Kanadára esett, ahol több szállodában munkát vállalva kamatoztatni tudta a nyelvtudását.

Másfél éve dolgozott szezonálisan kanadai hotelekben, amikor Argentínából levelet kapott egyik unokatestvérétől, hogy örömmel látná az otthonában. Ena a Doboz melletti Gerláról származott, és egyszerű körülmények között élt a dél-amerikai országban. Jeanne-Marie felidézi: a rokonánál töltött hónapok alatt sok időt tudott egyik kedves elfoglaltságának, a lovaglásnak szentelni.

Dickensek örökében

Ahogy teltek az évek, egyre többször eszébe jutott, hogy férjhez kellene mennie. Már Londonban élt, amikor egy indiai származású szemorvos mellé került asszisztensként.

Házasságukból két lány született, Catherine és Lucy. Jeanne-Marie a családja kapcsán elmeséli, hogy egy alkalommal a Dickensek révén lehetősége nyílt találkozni Erzsébet anyakirálynéval is, aki kitüntetést nyújtott át az egybegyűlt családtagoknak. A házaspár évtizedekig Yorkshire-ben élt, ott nevelte fel lányait, s gondozta a Dickens család örökségét.

Időközben Közép-Európában a szocialista rendszer töredezni kezdett, és a nyolcvanas évek közepén egy szilvásváradi fogathajtóversenyre Jeanne-Marie hazalátogatott a családjával. Az esemény fényét emelte, hogy Erzsébet brit királynő férje, Fülöp herceg is részt vett rajta. „Számomra ez üzenet volt, hogy érik a változás Magyarországon, ha már az edinburgh-i herceg is hajt a versenyen” – mondja.

Elvásik a vörös csillag

Azonban a rendszerváltás környékéig nem merült fel benne, hogy visszaköltözzön Dobozra. Egy alkalommal, amikor a településre látogattak, a férje azt mondta neki, meg kellene gondolnia, hogy egy napon visszatérjen ide. A grófnő ekkor még tiltakozott, el sem tudta képzelni ezt. Kijelentését azonban átértékelte, amikor 1999-ben elhunyt a férje. Úgy döntött, hogy eladja angliai vidéki házukat, és elkezdte tervezni a dobozi életét. Megkapta a magyar állampolgárságot, és beköltözött az egykori kastélyuk közelében álló római katolikus plébánia épületébe.

Jeanne-Marie nem keveset harcolt Doboz baloldali-szélsőbaloldali vezetésével; ahogy fogalmaz: „bosszantotta őket”. Miután visszaköltözött, rendbe tettette a kastélyparkot, amelyben a Wenckheim Dénes gróf – Jeanne-Marie nagyapja – megrendelésére épült római katolikus templom áll, mellette pedig a kripta, ahol a család felmenői és hű plébánosuk, Steib János nyugszik. A plébánia kapujára egy hatalmas keresztet faragtatott. Így az önkormányzati dolgozók, köztük a polgármester, amikor kinéztek az ablakon, azt pillantották meg a vörös csillagos emlékmű közvetlen szomszédságában. Utóbbi emlékmű miatt Doboz többször is szerepelt az országos médiában.

ezért életre hívta a Gróf Wenckheim Dénes Alapítványt, és új életet lehelt a helyi katolikus hitéletbe is. Arra is tisztán emlékszik, amikor „elvásott a vörös csillag”, utal Wass Albert ismert regényére. 2009-ben egy szeptemberi reggelen arra ébredt a falu, hogy az akkor már jó ideje repedező vörös csillag leesett az obeliszk tetejéről, és kisebb-nagyobb darabra tört. Bár a bátyja kérlelte, hogy ne menjen a romeltakarítás közelébe, Jeanne-Marie megőrzött két kis darabot belőle „emlékbe” – ha már annyit harcolt ellene.

Az utóbbi évek azonban már a pihenésről szóltak, hol Dobozon, az otthonában, hol a lányánál, a Fejér megyei Csákberényben. A doboziak grófnője átadja a stafétát: „Az utóbbi években beláttam, hogy teret kell adni másnak is, hogy tegyen a közösségért.”

*** 

*** 

 Fotók: Mandiner / Mátrai Dávid