Magyarnak lenni vagy nem lenni – Demeter Szilárd a Petőfi-évfordulóról

Szeretnék elmesélni egy rövid történetet. Ezelőtt kétszáz évvel megszületik Petőfi Sándor. Valamikor 1822 végén, 1823 elején, pontosan senki nem tudja. Nagyjából háromhetes lehet a kis Sándor, valamint kétnapos csecsemő Madách Imre, amikor Kölcsey 1823. január 22-én letisztázza a Himnusz kéziratát.

Ekkortájt vált szerkezetet a formálódó magyar irodalom. Kazinczy ugyan Széphalmot irodalmi központtá levelezte össze, de Kisfaludy Károly 1822-ben megalapította az Aurora szépirodalmi közlönyt, és ezzel áthúzta az irodalmi centrumot Pestre.

1830-ban az elhunyt Kisfaludy Károly helyébe a Magyar Tudományos Akadémia első fokozatú taggá választja Vörösmarty Mihályt. 1831-ben kitör Magyarországon az első nagy kolerajárvány, vagyis mai szóhasználatunk szerint az első olyan pandémia, amiből messzemenő következtetéseket vonnak le a kor nagyjai. Ez viszi el egyébként Kölcsey jóbarátját, nagy elődjét, Kazinczy Ferencet is.

Kölcseyt 1832-ben országgyűlési követté választják.

tőle tanulja a szónoklatot Deák Ferenc, Kossuth Lajos vagy Eötvös József is.

Ugyancsak ebben az évben Széchenyi István megalapítja a Hídegyletet, aminek célja, hogy Buda és Pest között híd épülhessen, az 1832–36-os országgyűlés pedig megajánl egy összeget arra, hogy az 1802-ben Széchényi Ferenc által megalapított Magyar Nemzeti Múzeumnak új, önálló épülete legyen. 1836-ban ugyancsak az Aurorában jelenik meg Vörösmarty Szózata. 1837-ben elkezdik építeni a Nemzeti Múzeumot. Ebben az évben történik az is egyébként, hogy Petrovics István szíjjal elveri kamasz fiát, 
Sándort, mert költőnk a színészettel kacérkodott, beállt Balog István társulatába. 1838-ban váratlanul meghal Kölcsey. 1839-ben nekilátnak a Lánchídnak.

Egy keveset ugorjunk az időben. 1843-ban Egressy Béni megzenésíti a Szózatot.

majd megkapja első nagyobb irodalmi munkáját is: Charles de Bernard A negyvenéves hölgy című francia kisregényét magyarítja németből, majd George James Robin Hood című regényét kell lefordítania angolból magyarra. Ekkor még billeg költőnk sorsa, a színészetről nem tesz le, Erdélybe készül, de csak a Partiumba jut el. Megbetegszik, Debrecenben gyógyul.

1844-ben Erkel Ferenc zenéje nyer a Himnusz megzenésítésére kiírt pályázaton. Az elbíráló bizottság tagja Vörösmarty Mihály is, aki ugyanebben az évben

Sándorunk tehát 1844-ben érkezik meg végleg a fővárosba a Pesti Divatlap segédszerkesztőjeként és márkaarcaként, Vahot Imre a szó mai értelmében menedzseli, alakítja az imázsát.

Ebben az évben jelenik meg A helység kalapácsa, a Versek 1842–1844. Ez a kötet 109 verset tartalmaz, a példányszáma ezer, ebből az idők folyamán körülbelül hétszáz fogy el, amiért a szerző saccperkábé 251-350 pengőforint (625-875 váltóforint) jövedelemre tesz szert részletekben. (A fordításaival összesen 500 pengőforintot keresett.) Év végére megírja a János vitézt is, majd 1845-ben a Költő lenni vagy nem lenni című versét. Mondhatjuk: elvégeztetett.

Olyan értelmezést is hallottam, hogy a teremtő nekibuzdulás tulajdonképpeni kiváltó oka az 1831-es pandémia lehetett. Akkor döbbenhettek rá arra, hogy – amint azt Petőfi költőtársa, barátja, Arany János megfogalmazta – elfúhat bennünket az idők zivatarja, és tényleg nem marad az Istennek magyarja. A Szózat elementáris erejű képe a nemzethalálról és a sírról tapasztalati fogantatású. A kérdés, amit a reformkor nemzedéke föltehetett magában: és akkor mi marad utánunk?

Kétszáz év elegendő történelmi táv ahhoz, hogy ma már ki merjük jelenteni: a reformkor „merjünk magyarok lenni” világteremtő és -alakító hevülete olyannyira jól sikerült, hogy a vérgőzös 20. században két világháború, országdarabolás és két totalitárius diktatúra alatt és ellenére is megtartotta a nemzetet és a magyar kultúrát.

Ennek a vitalitásnak két kulcsfogalmát kötjük a ma ünnepelt zseninkhez. A szabadság és a szerelem Petőfi-mátrixról beszélek. Többnyire a hatsoros költői programot idézzük erről, és hát joggal, mert abban a pár sorban minden benne van, amit erről el lehet és el kell mondani. De azért megszámoltam: az Osiris által tavaly kiadott, több mint 870 költeményt tartalmazó Petőfi Sándor összes verseiben a szabadság szó több mint 140-szer, a szerelem valamilyen formában közel 470-szer fordul elő. Eléggé fontos kulcsfogalmak voltak tehát a számára.

És volt még egy téma, ami a szabadságnál is jobban érdekelte: a magyarnak lenni tartalma. Verseiben a magyar szó több mint 190-szer szerepel, a teljes életműben, vagyis a költemények mellett a prózai írásaiban és levelezésében több mint 410-szer írja le valamilyen formában. És nem azért, mert Petrovicsból lett Petőfi. Hanem azért, hogy mi, kései utódok olyan természetesnek érezzük a magyarságunkat, mint a levegővételt.

Pedig nem az. A Trianonban elszakított nemzetrészeknek és a diaszpóra magyarságának ez egzisztenciális tapasztalata.

A modern magyar nemzeti identitást költők vajúdták, nevelgették. Ahogy Márai írta, költőink legelőből hazát csináltak. Mi tehát költőien lakozunk ezen a földön. Modern nemzeti önazonosságunk szabadságvágyban született, és 175 évvel ezelőtt forradalomban és szabadságharcban edződött. Ebből viszont az következik: nem végleges. Nem elég magyarnak születni – magyarnak lenni napi feladat. Rá kell tenni a munkát. Nem elég fogyasztónak lenni. Hordoznod kell a kultúrát, mert ez jelöli ki a helyedet a nap alatt.

Kezdőtörténetem vége eléggé faramucira sikerült: 1849-ben Petőfi Sándor eltűnik, valószínűleg életét veszti a fehéregyházi csatában, de ezt sem tudjuk biztosan. A szabadságharcot elbukjuk – egyelőre. 1849 végén pedig Haynau átadja a Lánchidat, hadd örüljenek a pest-budai polgárok saját megvalósításuknak. A magyarok birtokba veszik és tartalommal töltik meg a Nemzeti Múzeum új épületét is.

Magyarország ma szabad és magyar ország.

És mi büszkék vagyunk erre, magyarok is akarunk maradni. Az új Petőfi-kiállításunk kölcsönzött címét némileg magunkra igazítva tehát a politikai krédónk: Petőfi örökösének lenni – vagy nem lenni.  

Nyitókép: MTI / Balogh Zoltán