Muray Gábor írása a Mandiner hetilapban
Nemrég temettük gimnáziumi prefektusunkat, Joe atyát, népszerű ferences testvért, aki nem sokkal a halála előtt azt mondta: „A békés várakozás az egyes lépésekre milyen fontos ott, ahol mindenki siet!”
2019 szilveszterén, amikor nagy reményekkel siettünk az új évbe,
nem gondolhattuk, hogy az a 2019-es világrend, amelyben éltünk, hamarosan nosztalgikus vágyálom lesz.
A pandémia és a háború rákényszerített minket arra, hogy újragondoljuk parányi és jelentéktelen életünk fontossági sorrendjét.
Most, 2023 kezdetén nem vágyhatok többre, mint hogy a békés várakozás és a megfontoltság elsődlegessé váljon a döntéshozók számára is. „Sok mai költőre, íróra ráférne a lassúság szépsége” – mondta néhány hete Ambrus Lajos író, szerkesztő és kultúrtörténész a háromszáz éves egyházashetyei házában; a szemes kályhában ropogott a tűz, ahogy hallgattuk, kiestünk térből és időből.
A Nyolc hegy című film végefőcíme után is ez a november végi látogatás jut eszembe, nemcsak a kandallótűz motívuma, hanem a lassúság megélése miatt is, amelyet Ambrus persze nemcsak az irodalmárokra, hanem minden alkotó és gondolkodó emberre értett.
Lassú film a Nyolc hegy, de erős a sodrása, mint a hegyekből a síkságra érkező folyónak.
Lassú, hosszú és szép alkotás, olyasmi, amiért egyáltalán moziba jár az ember: cselekmény, üzenet, alakítás, vizualitás és zene igazi harmóniává érik össze benne, hosszú a lecsengése, füstös utóíze az emberrel marad heteken át.
Ha nagyon röviden kellene összefoglalni, Felix Van Groeningen és Charlotte Vandermeersch Paolo Cognetti azonos című bestsellere alapján készült feldolgozása javarészt az északolasz Alpokban játszódik (a hegyi jeleneteket az Aosta-völgyi Brusson környékén forgatták), és egy nagyvárosi értelmiségi meg egy alpesi gazdálkodó két évtizedes barátságát meséli el. Amolyan meditatív buddy movie a Nyolc hegy, amelyben nem történik semmi igazán különös, senki sem szuperhős, senki sem váltja meg a világot,
mégis több történik benne, mint a filmek java részében.
Két kiskamasz srác, a torinói Pietro és a falusi Bruno a nyarakat együtt töltik abban a gyönyörűen fotografált alpesi idillben, amely a filmidő alatt ennek az eszképista barátságnak a szimbólumává nemesül. Ahogy az évek telnek, a két fiú családi nehézségek miatt elszakad egymástól. Két évtized múlva találkoznak csak újra (a kettejüket hitelesen formáló olasz színészek játéka egészen rendkívüli), és kiderül, hogy Pietro apja az utóbbi két évtizedben is szoros kapcsolatban volt Brunóval, így Pietro kénytelen újrarajzolni éppen elhunyt apja portréját, és átértékelni saját életét. Különösen, amikor torinói kolléganője – aki iránt eleinte finoman, határozatlanul vonzódik – egyszer csak Bruno gyermekét hordja a szíve alatt.