Gyerekkorom legkedveltebb ételei nem is szerepelnek szakácskönyvben. Persze nem is igazán píszí ételek: a dübbencs például nem áll egyébből, mint krumpliból és lisztből, az öhön (másutt: slambuc) ugyancsak krumpliból és száraztésztából, magyarán szénhidrátból, aminél manapság talán csak a covid félelmetesebb. Az interneten viszont már ezek receptje is fellelhető, örüljünk neki. Vannak olyan ételek is, amelyek már valóban csak emlékezetként maradtak meg. Amikor reprodukálni már nem sikerül a receptet, hogy mitől is volt az más, de ez a megfejthetetlen más mint emlék még továbbadható. Ilyen nagyapám lepcsángja (másutt: lepcsánka, lapcsánka), amelyet édesanyám nem úgy készített, de mindig mesélt róla, hogy „az volt az igazi”. Egy örökre imagináriusnak maradó étel, aminek csak neve és képzete van.
A legjobb csorbalevest soha nem étteremben, hanem mindig háznál ettem Erdélyben, ahol érezhető volt benne az a szeretet is, amivel készült – és amivel nekünk, a hajdúságból érkező szakkollégistáknak feltálalták. Évek távlatából is melengető emlék. Az udvarias pincér szériatartozék, de az étteremben mindig csak fizetővendégek vagyunk, egy a sok közül. Ott azonban, Erdélyben Vendégek voltunk, így, nagybetűvel. Vendégek, akik otthon érezhették magukat.
Szóval ha felkerekedünk, útravalóval a táskánkban, akkor keressünk olyan helyeket, ahol a kézműves nem csupán alapanyagban ellentéte a nagyüzeminek, de rábukkanhatunk még valahol a lélek morzsáira is. Vagy vegyünk elő, ha van, egy régi receptfüzetet, s fonjuk szorosabbra azt a bizonyos fonalat.
Nyitókép: Shutterstock