Nekem ma is ő a kajakkirálynő! – Karácsonyvárás Kovács Katalinéknál

Csisztu Zsuzsa interjúja a Mandiner hetilapban.

Úgy tudom, jól érezte magát hosszú évekig a „Kovács Katalin férje” státuszban, és sosem zavarta, ha inkább a háttérben volt, államtitkár úr.
Kovács Katalin: Háttérben? Ádám egyáltalán nem háttérember.
Schmidt Ádám: Amikor megismerkedtünk, Katicát már az egész ország ismerte és szerette, épp a londoni olimpiára készült hatalmas elánnal. Egészen addig, amíg idén meg nem érkezett a megtisztelő felkérés a sportállamtitkárság vezetésére, számomra természetes volt, hogy ha megérkeztünk valahova, akkor ott Kovács Katalin és a férje jelent meg. Békében éltem ezzel. A londoni olimpiai sikerek után a szokásosnál is több helyre hívták Katicát, és ahogy mentünk együtt vagy vártam rá interjú alatt, volt, aki azt hitte, a testőre vagy a sofőrje vagyok. (Mosolyog)

K. K.: Nem mintha a sportolók nálunk testőrrel járnának…
S. Á.: Ráadásul közös döntés volt, hogy a magán­életünkről visszafogottan kommunikáltunk, mondhatni, alig valamit. Így aki nem ismert személyesen, annak a férj voltam, és az is természetes volt, hogy amikor Katica elment az egyik televíziós főzőműsorba, akkor mint Kovács Katalin olimpiai bajnok vett részt a gasztrocsatában. Én mindig a nőt, az édesanyát és a feleséget láttam benne, és eszembe nem jutott volna az ismert sportoló révén építgetni a karrieremet. Újabban talán néhányan beütötték a nevemet a Google-ba, de ott is előbb jön fel, hogy Kovács Katalin férje, vagy a második találgatás, hogy vajon Schmitt Pál rokona-e, ami ugye nem vagyok. Nem is egyformán írjuk a nevünket.

Schmidt Gábor helyettes államtitkárral viszont igen…
S. Á.: De ő sem rokonom! (Nevet) Viszont kiváló sportvezető, aki már a legmagasabb szakmai szinten bizonyított a Magyar Kajak-Kenu Szövetségben, sőt a Magyar Olimpiai Bizottságban is, ezért kértem fel.
K. K.: Szerintem mindabból, amit Ádám elmondott, érződik, hogy határozott személyiség, aki tudja, mit akar, mindenről megvan a véleménye, és ezt nem is rejti véka alá. Annyi változott csupán, hogy ahol manapság együtt jelenünk meg, ott tisztelettel viszonyulnak hozzá. Respektálják azt a munkát, amit elvégzett, szimpatizálnak az értékrendjével és azzal, amit képvisel. Bevallom, nekem ez imponál.

Sosem keringtek pletykák arról, hogy azért lett miniszterelnöki főtanácsadóból államtitkár, mert az ön férje?
K. K.: Sosem hallottam ilyesmit, de lehet, hogy nem is mondanák el nekem.
S. Á.: Az a vád szokta érni a humánpolitikai döntéseimet – hiába igyekeztem a létszámcsökkentéssel is racionalizálni a folyamatokat, hiszen a kettőből végül egy helyettes államtitkár lett –, hogy a sport­államtitkárság egy kibővített kajak-kenu társadalom. Azt azonban érdemes végiggondolni, hogy a kajak-kenu minden létező statisztika alapján a legeredményesebb magyar sportág a nemzetközi színtéren. Szóval miért lenne baj egy, a sportágát sikerre vivő sportvezetőt megkérni, hogy segítsen a tapasztalataival az országos sportirányításban? Ráadásul Schmidt Gábor nemcsak a legsokrétűbb gyakorlati tapasztalatokat hozza ide, hanem arra is ügyel, hogy felépítsen egy új sportvezetői generációt, ami közös ambíciónk. Az is küldetésünk, hogy hiteles, a sportból érkező, a sportszakmát jól ismerő és a közigazgatást hozzá tanulni akaró embereket neveljünk ki.

És nem érheti az a vád a sportirányítást, hogy a kajak-kenu világ majd mindenről hamarabb értesül, mint a többi?
S. Á.: A döntéseink és a bejelentéseink nyilvánosak és mindenki számára elérhetők. Ráadásul új, teljesítményalapú sporttámogatási rendszert vezettünk be, nincs tehát miért tovább „kedvezni” a kajak-kenunak, az eredményessége alapján a sportág kitapos magának mindent, amit a rendszer lehetővé tesz. Teljesítmény alapján már úgyis az egyes kalapban van, ennél jobb besorolás nincs.

Igen, de emellett Gyulay Zsolt személyében is egy – kétszeres olimpiai bajnok – kajakos vezeti a magyar sport parlamentjének tekinthető MOB-ot.
S. Á.: Valóban, de azt fontos tisztáznunk, hogy a MOB független testület, elnökét a közgyűlés választja meg, vagyis a közgyűlés többsége érezte úgy, hogy Gyulay Zsolt a megfelelő ember a szervezet élére.

Ha ki akarjuk pipálni az összes támadási pontot, ott van még egy vád, nyilván önök is többször találkozhattak már vele: a Kovács Katalin Nemzeti Kajak-Kenu Akadémia megépülése biztosan önnek köszönhető…
S. Á.: Igen, már azt is megkaptuk, hogy én jártam ki ezt, noha szerintem Katica három olimpiai, harmincegy világ- és huszonkilenc Európa-bajnoki címét szerintem senkinek nem kell magyarázni. Ehhez én kevés lennék, és nekem ma is ő a kajakkirálynő. Ami viszont ennél lényegesebb, hogy a döntés sokkal korábban született meg, sőt a beruházás is jóval hamarabb kezdődött el, mint hogy bármilyen közigazgatási feladatot kaptam volna.

Már csak egy kártya maradt: a Velencei-tónál épülő komplexum környezetében mennyire tudjuk majd megnyugtatni a környezetvédőket és a kivágott fákért aggódókat? Lesz-e víz a Velencei-tóban, akadémia épül-e? Ilyesmiket rendre azon orgánumokban szoktam olvasni, amelyekben a lepusztulás felé haladó sukorói edzőközpont látványa nem keltett megütközést.
K. K.: Úgy vagyok vele, hogy aki kötekedni szeretne, az kötekedni fog. Azt mindenesetre senki nem gondolhatja józan ésszel, hogy ha kormányzati jóváhagyással épül egy ilyen edzőközpont, ne lenne ott a hosszú távú rendezési szempontok között, hogy mi lesz a tó vizével.
S. Á.: Többször is egyeztettem Cser-Palkovics András székesfehérvári polgármesterrel arról, hogyan lehetne megmenteni a Velencei-tó vizét. Az aggódóknak inkább örülniük kellene, hogy az épülő akadémia még egy érv a tó vizének környezetvédelmi rendezése mellett.
K. K.: Egy olyan komplex, szakmai és módszertani központ megépüléséről beszélünk, amelynek minden részeleme a jövő nemzedékének készül a dietetikától a szárazedzési feltételeken át az összes modern vizes létesítményig, akadálymentesített és parasportolók számára is elérhető megoldásokkal együtt. Tehát bár az én nevemet viseli a központ, nem rólam, hanem a jövő generációról szól.

Arról a generációról, amelynek két ünnepi öltözetű képviselője, Luca és Júlia itt futkorászik körülöttünk, lelkesen készülve a karácsonyra. Megtisztelő, hogy a megérkezésem után nem sokkal már a Jézuskának írt listájukat is láthattam. Mindenhol érződik az adventi készülődés meghittsége. A megnövekedett sportpolitikai feladatok érintetlenül tudták hagyni az otthon békéjét?
S. Á.: Az otthon számunkra a feltöltődés centruma, és a jól bevált szokásainkon nem változtatunk csak azért, mert más lett a pozícióm. A napunk a békés családi reggelivel indul, ezt nem adnám fel semmiért.

Mi van az asztalon? Mire jut idő egy hétköznap reggel?
K. K.: Pirítós, lágytojás, sajt, zöldség, mogyoró­krém, és tea, azt nagyon szeretjük.
S. Á.: Bár a lányok egy ideje ágyba kapják a reggelit…
K. K.: Ezt te vezetted be, nem én! (Nevet)
S. Á.: Mondjuk inkább úgy, hogy ilyen is megesik, de a hétvége mindig az asztal körül ülős, közös családi reggeliké, és nem is indulna teljes értékűen egyetlen nap sem, ha nem így kezdenénk.
K. K.: Uzsonnát is csomagolok mindenkinek, és a családi vacsora szintén közös pontja a napunknak, amiből nem engedek. Egy hete a nyolcéves Luca feladat elé állított, mert bár mindig főzök, most kijelentette: „anya, én minden este levest akarok enni”. Úgyhogy most a gyakori leves helyett a mindennapi leves jött be.

És mi minden készül egy olyan ember konyhájában, aki séfeket meghazudtoló aprólékossággal, csipesszel a kezében kis híján megnyerte az egyik legismertebb főzős tévéműsort?
S. Á.: Hadd ne dicsérje magát Katica, amúgy sem az a típus, de az az igazság, hogy szenzációsan főz. A karácsonyi családi menüt hagyományosan december 26-án hol tizennyolc, hol húsz főre is ő készíti kívánságlista alapján. Ebédnek indul az esemény, de általában elhúzódik estig, és Katica még a vacsorát is látványosan az asztalra varázsolja. Nem tudom, hogy csinálja, de káprázatos! Előétel, leves, főétel – gyakran többféle – születik meg a szemem láttára, miközben én csak ott sertepertélek...
K. K.: Jó, a karácsonyi menübe azért a nagymamák is besegítenek.
S. Á.: Ne szerénykedj, maximum a desszertet hozzák a nagymamák!
K. K.: Van egy állandó menü, amiből Ádám kívánsága nem maradhat ki: a marhahúsleves, amit lábszárból vagy nyakból tíz-tizenkét órán keresztül főzök. Emellé azért valamilyen, a kedvem szerinti krémlevest is készítek, és az előétel is általában fantázia alapján áll össze, bár szeretek ötletekért ilyenkor szakácskönyveket olvasgatni. Ami nem hiányozhat, az a narancsos kacsacomb.
S. Á.: Vajpuhára süti, elképesztően finom!
K. K.: Mert azt is vagy nyolc órán keresztül sütöm, alacsony hőfokon kezdem, és megyünk felfelé. Ezt magam miatt is elkészíteném, mert ez az egyik nagy kedvenc. Valamilyen hal is készül mindig, mert azt is szereti mindenki. És akkor a képviselőfánkot, a pavlovát vagy a bejglit pedig, mikor mit, a nagymamák teszik az asztalra.

Értem én, hogy a sütikészítésben mekkora segítséget jelentenek a nagymamák, de itthon már van segítség a főzésben?
K. K.: Hogyne! A négyéves Julcsi már szeli a répát és a paradicsomot. Föláll mellém a konyhában a kis fellépőjére, és a vágódeszkával maga előtt – mint aki a rajtnál készen áll – alig várja, hogy feladatot kapjon. Luca szintén szeret segíteni, ő már terít is, ketten díszítik az asztalt. Teljesen odavagyok értük.
S. Á.: Nem szoktam ilyesmit magamról elárulni, de meghatva nézem, amikor a három hölgy együtt palacsintát készít. S amikor édesanyám – hagyományosan – Katicát a névnapjára meglepi egy csodás adventi koszorúval, akkor már tényleg meghitt hangulat tölti be a házat.
K. K.: Két hete már az ablakban várakoznak a Jézuskának írt kívánságlisták, és ilyenkor, nem titok, fegyelmezni is picit könnyebb őket, hiszen ott a lista, amire lehet hivatkozni, ha lassan megy a reggeli készülődés.
S. Á.: Amikor megindulok reggel az emelet felé, és hallom a lányok szobájából kiszűrődő sugdolózást, hogy „Julcsika, készüljünk, mert jön apa!”, akkor tudom, a reggeli játék kicsit elvitte a fókuszt, mégis jólesik mindez a szívemnek.

És az esték?
S. Á.: Általában mi érünk később haza Lucával, mert többnyire én szedem össze edzés vagy zongoraóra után.
K. K: És terített asztal vár titeket, kész vacsorával.
S. Á.: De még mennyire!
K. K.: Kell a jól kimunkált családi ritmus a fürdetéssel, esti mesével együtt. Felváltva altatjuk a gyerekeket, és mindig olvasunk mesét a lányoknak, fontosnak tartom, hogy nem a kütyükkel álmosítjuk őket.
S. Á.: Én annak is nagyon örülök, hogy apróságokban is megtalálják a motivációt a lányok. Lucával, aki elsőáldozás-előkészítőre jár, most szerdánként ott marad az esti hatos misére ministrálni. Ráadásul idén a rorate misékre is velem tart, amelyek reggel hattól hat harmincig tartanak. Luca már többször kérdezte: „Apa, szerinted van arra esély, hogy a karácsonyi listáról mindegyik ajándék megérkezik, ha én is mindegyik rorate misére eljövök?”

A lányok lelki nevelésének iránya egyértelmű, de mi a helyzet a fizikai oldalon? Ilyen szülők mellett kézen­fekvőnek vélném a sportolói irányt…
K. K.: És az is. Luca négyévesen elkezdett úszni, és egyértel­mű volt, hogy a Honvédban. Abban is egyetértettünk, hogy szakembereknél kell megtanulni a sport alapjait, nem hobbi­oktatóknál. Ádám minden nyáron vitte magával Lucát, ha épp teniszezni ment, akkor oda, ha futni vagy biciklizni, akkor oda. Sokfajta sporttal igyekeztünk megismertetni őt, és most Julcsi is elkezdte az úszást. Ez nálunk alap. Azt is megmondtuk Lucának, hogy nincs mese, tízéves koráig úsznia kell, ebben nincs kompromisszum. Mondjuk én a pályafutásom vége felé már vágtam a centit, hogy hányszor kell még úszóedzésre járnom, annyira nem szerettem a hideg vizet, Ádám viszont imádja.

És aztán? Mi jön majd az alapok után?
S. Á.: Majd eldöntik, mit szeretnének, nyaranta is sokféle sporttábort próbálhatnak ki a kajaktól a műugrásig. Nyilván elfogult apa vagyok én is, de a genetikájuk kiválónak tűnik, még bármi lehet belőlük. Nincs nyomás, nincs prés, a mozgás szeretetére neveljük őket, és még egy dologra, ami mindkettőnk életéből kimaradt: a klasszikus zenére.
K. K.: „Mindent tudni akarok a sportról” – mondta nekem ma reggel az asztalnál Luca, miközben a rövidpályás országos úszóbajnokságban merült el a tévé előtt. Ott úszott Milák Kristóf, aki rengeteg kisgyereket megmozgat ma. Bevallom, elpityeredtem a meghatódottságtól, amikor a gyerekversenyen megláttam a múltkor, ahogy Lucácska megjelent, és elkezdett karkörzést csinálni úgy, mint a nagyok.
S. Á.: Azt hiszem, addig jó, amíg leköti a gyerekeinket a mozgás és a sport, mert azt szülőként mi is látjuk, mennyi egyéb hatás viszi el a gyerekek figyelmét, sajnos elsősorban a virtuális térből. A digitalizációnak persze megvannak az előnyei, de azt hiszem, a mi szülői generációnknak az jelenti az egyik legnagyobb kihívást, hogy meg tudja találni az egészséges arányokat a mozgás és a képernyőidő között. Mi mindenképpen törekszünk erre.

Ha már kihívások és nehézségek: az év vége felé közeledve az ember gyakorta számadást készít az esztendő csodás pillanatairól és persze a veszteségekről. Ha sportszakmai szemmel nézzük, milyen mérleget tud vonni?
S. Á.: Voltak veszteségeink, valóban. Nagy nevek hagytak itt bennünket idén, a teljesség igénye nélkül különösen megérintett minket, sportszerető magyarokat Csollány Szilveszter, Mészöly Kálmán vagy éppen Csapó Gábor elvesztése.

És úgy tűnik, országváltás miatt pedig búcsúznunk kell Rapport Richárdtól és a Liu fivérektől.
S. Á.: Persze, valahol Rapport Richárd és a Liu testvérek ügye is egyfajta veszteség, noha nem biztos, hogy mindegyik ügy véglegesen lezárt akta. De nézzük inkább a büszkeségeinket: a hazai rendezésű sikereinket, mint a Giro d’Italia rajtja vagy a minden idők legjobbjának nyilvánított vizes világbajnokság, amelyet rekordidő alatt szervezett meg Magyarország. Létrehoztunk egy teljesítményalapú sportfinanszírozási rendszert, minden sportszövetséggel felvettük a kapcsolatot, és kinyitottuk az ajtónkat mindenki előtt. És azt se felejtsük el, hogy racionalizált megoldásokkal és finanszírozási átcsoportosítással a nehéz gazdasági viszonyok ellenére is sikerült megmentenünk például hetvenhét uszodát a bezárástól.

Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton